Az Üvöltő szelek, melyben szinte szétválaszthatatlan szimbiózisban él a gyűlölet és a szeretet, a szenvedélyek tomboló őskáosza, nem hagyja nyugodni az alkotókat. Jó néhány film készült a regényből, de opera éppúgy mint balett, vagy musical, és most itt egy új, meglehetősen rendhagyó musical.
Négy színész és egy muzsikus, aki egyben a zeneszerző is, szinte megfeszíti és élve boncolja magát a Benoit Produkció és a Szentendrei Teátrum közös előadásában, amelyben közszemlére teszik a lelküket. Na jó, persze nem a sajátjukat, hanem a szerepeikét, de ehhez nyilvánvalóan magukban is pokoli mélyre kell ásniuk. Ráadásul a zeneszerző Kákonyi Árpádon kívül, aki főleg a zongoránál ül, de azért át-átsasszézik más hangszerekhez, meg egy indulataiban igencsak felhorgadó szolgát is eljátszik, a színészek két vagy akár három figurát is alakítanak. De ez nem elég nekik, a zenét is ők szolgáltatják. Fábián Réka Margit díszletének zömét fehér lepellel letakart hangszerek teszik ki, melyeket amikor szükség van rájuk, használatba vesznek, ám ezek a fehér leplek jelképezik a történet főhelyszínéül szolgáló Szelesdomb udvarházat, azt a benyomást keltik, mintha egy patinás, éppen nem különösebben használt, kúria bútorait óvnák velük.
Emily Bronte 1847-ben írt regényét, aki nem érhette meg műve világsikerét, mert a bátyja temetésén úgy megfázott, hogy pár hónap múlva maga is meghalt, a modern angol próza, és nem csupán a huszadik, hanem még a huszonegyedik századi irodalom előfutárának tartják. Alaposan összekeverte ugyanis az idősíkokat, és bár helyenként szinte csöpög az érzelmességtől, nagy erővel dúl benne a romantika, olyan pusztító és önpusztító indulatokat, az idegek annyira szédítő tombolását, a lelki gyötrődések, viharok, süvöltő szelek olyan áradatát írta meg, hogy az ma is fölöttébb korszerű.
Máthé Zsolt, aki egyben a rendező és a dalok szövegének a szerzője, kísértette meg az Istent azzal, hogy a meglehetősen szövevényes, ide-oda indázó regényt iparkodott a követhetőség érdekében viszonylag lineáris cselekményűvé tenni, és a szereplők számát tízre szűkíteni. Főleg a Nellyt, a házi mindenest alakító Tornyi Ildikó tölti be a narrátor szerepét. Ő amúgy is a házat bérbe venni akaró, a Formán Bálint adta Lockwoodnak, aki ott aludva ráadásul még kísérteteket is lát, regéli el a család történetet, amiben különben rendszeresen visszakísért a múlt. Így aztán végképp szanaszét cikázhatnak az érzelmek, lidércek táncolhatnak a szereplők lelkében, meg a hangszereken, melyekből nem ritkán pusztító szélvihar bömböl elő, de azért a gyengéd érzelmeknek, a lángoló, majd elhamvadó, aztán újra felparázsló, és tán a halál után sem múló szerelemnek is hangot adnak. A Zsigmond Emőke által megformált Catherine Earnshaw és a Mátyássy Bence alakította Heathclif a főszereplők. Ők már gyerekkorukban szétválaszthatatlanok, egészen hamar egymásba bolondulnak, nagy, lángoló szerelem az övék, azt lehetne gondolni, hogy már örökkön örökké együtt maradnak, mesebeli szerelem az övék, boldogan élnek, míg meg nem halnak. De a társadalmi különbség, az ármány, a rosszindulat, a számítás, ahogy gyakran ma is, megteszi a magáét.
Catherine érdekházasságba kényszerül, ezzel lényegében feladva önmagát, Heathclif nem heveri ki ezt a neki okozott, soha be nem gyógyuló sebet, bosszúállóvá válik, elaljasodik, majd elemészti önmagát. És még ezután is temérdek minden történik, továbbra is forrnak az indulatok, a szereplőkön önmaguk miatt is átok ül, vérbeli önsorsrontók, képtelenek a boldogságra. Sok tekintetben maguknak ássák a gödröt, amiből nem tudnak kimászni. Addig rágódnak, tépelődnek, dilemmáznak, nagyon is valósnak átélt álproblémákat gyártanak maguknak és másoknak, míg véglegesen megfeneklenek, belefulladnak a saját állóvizükbe, cselekvésképtelenségükbe. A dalok olykor csaknem monológok, melyeket a színészek felénk fordulva adnak elő, máskor drámai összecsapások. Üvöltenek az érzelmek, kikívánkoznak a testből, felharsognak az égbe, ha majd zárt térben játsszák a produkciót, szétrepesztik a falakat, felőrlik az embereket.
A gyakori felsrófolt hangerő, a csaknem állandósuló magas hőfok, már-már némi monotonitással fenyeget. Több feszült csendet kívánnék, vagy akár pihentetőt, és több kesernyés, fanyar, netán fájdalmas, gunyoros, gyilkos humort. De kétségkívül ütős az előadás, a vesénkbe látó.
Amit pedig a szereplők csinálnak, szinte emberfeletti. Le a kalappal mindegyikük előtt!
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Éder Vera
