Botár Endre: kasza mellől jöttem és eljutottam a Köztársasági Érdemrendig
Számára a tisztelet örökség, az alázat a természet kincse, a színészet ajándék. Botár Endre színművész Erdély, Csíkszereda szülötte. Élete meseszerű. A Köztársasági Érdemrend után az Életút díjat is megkapta, ez utóbbit a Művészeti Akadémiától.
Jó nagy utat járt be…
Ettől olyan fantasztikus az életutam. Mert nem mindegy, hogy honnan nézi az ember, hogy honnan jött és hova jutott. Én egy igazi kasza mellől jöttem és jutottam el a Köztársasági Érdemrendig. Érettségi után is, mint mindig, kimentem kaszálni az Olt folyó mellé, ahol már várt az édesapám. Egy kaszanyelet kaptam, ez volt akkor az én érettségi ajándékom, nem ám egy laptop, mint ma a gyerekeknek! Épp vágtam a rendet, mikor jött a hír, hallottak szavalni, siessek Zsögödbe, találkozni akartak velem a színművészeti főiskola tanárai. Akkor, már futás közben elköteleződtem a színi pálya mellett.
60 évvel ezelőtt végzett színészként. A színházi epizódszerepekért járó Aase-díj is óriási elismerés ebben a műfajban.
El nem tudom mondani, hogy milyen boldog ember vagyok! A 60. aktív szezonomat ülöm, volt 26 igazgatóm, – ami gombócból is sok,- és soha nem rúgtak ki. Remek éveim voltak a Nemzeti Színházban a legnagyobbakkal. Nekem ez a karrier. A csíksomlyói szűzanya a kötényében hordott és hordjon továbbra is. A szülővárosom, Csíkszereda díszpolgárává fogadott. És még Marosvásárhelyre is el tudtam menni, ahol átvehettem a gyémántdiplomámat.
Közel 45 évvel ezelőtt a Népszínház fiatal gárdájából verbúválódott csapattal – köztük önnel – Vándorfi László megrendezte Karinthy Frigyes Omnibuszát. A realitásában képtelen világot színpadra varázsló darabból Ablonczy László és Nánay István is kiemelte a teljesítményét. Nem sokkal később a Csíksomlyói passióban játszott a Várszínházban, a második sátányt, bélpoklost és katonát. A mellékszereplő Botárt ismét „mesteri mutatványosként” jellemezték.
Óh, de régen volt! Jobba Gabival, Trokán Péterrel játszottuk az Omnibuszt! Én vagyok az egyetlen az országban, aki 528-szor játszotta a Csíksomlyói Passiót, de ez az 1981-es ősbemutató előadás a legendás volt! A Várszínházban a Népszínház társulatával, Balogh Elemér és Kerényi Imre szövegére, Kerényi Imre rendezésében. Hámori Ildikó, Iglódi István, és Kézdy György fantasztikusak voltak. A Nemzeti öltözőjében Maklári Zoli bácsi helyén ültem. Szerintem, nem véletlenül, hisz a kritikusok szerint ő volt a legjobb magyar epizodista. Karcos hangjára, karakteres vonásaira és jellegzetes mozdulataira mindenki emlékszik.
Ön olyan színpadi művész, aki egész életét részletesen kidolgozott karakter szerepekben lubickolta végig. Ha kellett szomszédot, főgonoszt, koldust, rendőrtisztet, Ferkó bát, vagy Ferkó cigányt, Rupi Jóskát, Posztó Mártont, második sírásót, prímást, hoppmestert, hajóskapitányt, újságárust, kígyós embert, börtönőrt alakított vagy második dísztököt játszott a gyerekeknek. Igazán jó szakemberként tette, teszi a dolgát immár 60 éve….
A Nemzeti előtt több százszor játszottam Mágnás Miskát, voltam Rómeó, Nyilas Misi, Bicska Maxi is. Ma, 82 évesen még mindig aktívan játszom, jelenleg 6 darabban a József Attila Színházban. Nagyszerű, érzés, hogy tartozom egy közösséghez. Most nagyon jó karaktereket játszom és mindegyiket nagyon szeretem. Annó, azt mondta nekem az osztályfőnököm, Harag György, hogy akkor leszek jó színész, amikor biciklisapkás Gyula leszek. Az ő emlékére Szabó Magda Régimódi történetében, a Koporsóst játszom és biciklisapkásra vettem a figurát.
Milyen darabokban játszik még?
Például a Macskafogóban ugyanazt a szerepet játszom, Fushimishi professzort, akit még az eredeti rajzfilmben, az 1986-os animációs mozifilmben én szinkronizáltam. Akkor másként volt, eljátszottuk a szerepet és a szánkra írták a szöveget. Ma bemegyek a színházba, rám teszik a fehér parókát, megérzem a festék illatát, elbódít teljesen és ilyenkor otthon érzem magam. És az előadásig, van idő beleélnem magam a szerepbe. Aztán az ember egyszer csak onnan szólal meg, a paróka és a maszk mögül, Fushimishi lelkéből. A 100. Macskafogó lesz június 6-án. Történt velem még egy csodálatos dolog, eddig fellépti díjas státuszban voltam a József Attila Színházban, és Nemcsák Károly igazgató úr felajánlott egy határozatlan idejű szerződést.
Az elégedett életérzése netán székely gén?
Örülök, hogy parasztgyerek vagyok, hisz a természet közelében nőttem fel, azokkal az emberekkel, akik ki voltak szolgáltatva z időjárásnak. Megélték a természet adta viharokat, károkat, örömöket, de csinálták. Mert el kellett végezniük a dolgukat. Én is ezt érzem, hogy el kell végeznem a dolgomat. Major Tamás mindig azt mondta, Botár elvtárs, honnan jön ez a figura? Hozza be! A kocsmából, faluból, és kivel találkozott mielőtt idejött? Ezt ismerni kell, és majd vigye ki a szerepet, ismerkedjen vele, éljen vele. Ma már nincs ilyen. Nincs idő erre. Volt olyan hét a Nemzetiben, hogy minden nap más Shakespearet játszottunk. Ma hol játszanak egyet is? Ha játszanak is, megbukik.
Átalakult az érdeklődés?
A világ alakult át és ezáltal az érdeklődés. Felgyorsultunk. Más impulzusok hatnak. Muszáj alkalmazkodni ehhez a színháznak is. Olyan darabokat választunk, amelyek sikeresek lehetnek. Zenés darabokat, amelyek tetszenek az embereknek. Az én időmben Bródy Sándor A tanítónő című drámája, amelyben a tanítónőt szabad prédának nézték ugyan, de állta a sarat és rendületlenül imádta tanítani a parasztgyerekeket, hatalmas siker volt, ahogy Móricz Zsigmond Úri murijának magyar virtusa vidéki dzsentri létre komponálva kiváló lehetőség volt minden színész számára és mondjuk Mikszáth Kálmán Noszty fiú esete Tóth Marival, ami egy pénztelen fiú és egy milliomos lány szerelmi történetét tárja elénk, szintén állótapsos előadás volt.
Ezek akkor sikerdarabok voltak, isteni szerepekkel. És nem azért volt sikeres a Lear király, mert Bessenyei Ferenc játszotta, vagy a Prosperot a Viharból Gábor Miklós, vagy a Falstaffot Kállai Ferenc, hanem mert az egész darab, az összes szereplővel együtt volt kiváló. Ott nőttünk a fel a színpadon a szerepeinkkel együtt. Ezek az alkalmak mesterkurzusok voltak ezek mellett a színészek mellett. Ma hajtás van, menni kell. Megélni kell. Én a mai napig megélem a pillanatokat és nem engedem magam hajtani, azt tanultam meg, hogy a szerepemet szeretni kell. Akármilyen kicsi is az a szerep, történetet kell írni hozzá magadnak. A részletekre, az apróságokra, amelyek oly fontosak lennének, arra ma már nincs igény és nincs is rá idő.
Mi az, ami most jobb, mint régen volt?
Hogy kinyílt a világ! Több információhoz juthatunk, sokkal rövidebb idő alatt. És a felgyorsult világunkban a fiatal tehetséges kollegáink élnek a lehetőségekkel. Az idő segít nekik, valahogy alájuk dolgozik. Büszke vagyok rájuk és örülök, hogy köztük vagyok.
