A tévé- és filmnézők egyik legjobban kedvelt szinkronhangja. A Centrál Színház népszerű színésznője nemcsak külsejében őrzi fiatalos frissességét, hanem a hangjában is, így változatlanul széles skálán mozoghat, ha szinkronszerepről van szó. Borbás Gabi ritkán áll mikrofon elé, mert ma már csak a nagyon jó és minőségi munkára mond igent.
– Irigylésre méltóan tartod a formádat, a hangod alapján a korodnál ifjabb karaktereket is rád bízhatnak a rendezők a szinkronban vagy a rádióban.
– Nemcsak a testre, hanem a hangra is vigyázni kell az én szakmámban. A rádió annyit sosem volt jelen a pályámon, mint a szinkronizálás, de azért elég sokat dolgoztam ott is egy időben. Az utóbbi években a Katolikus Rádióban voltak szép munkáim, például Móricz Zsigmond Árvácska című művével szerepeltem és sokszor meséket mondtam gyerekeknek. A Magyar Rádiótól egykor hét nívódíjat is kaptam Mándy Iván hangjátékai kapcsán. Csodálatos nagy színészekkel dolgozhattam bennük, ráadásul a sors ajándékaként Mándy Iván nagyon megszeretett. Szinkronizálni a Színművészeti Főiskola utolsó évében kezdhettem. Az első nagy szerepem Godard Kifulladásig című filmjében volt, amely a főszereplő Jean-Paul Belmondónak elhozta a világhírt. Engem is felkapott a szinkronszakma, talán megtetszett a hangom, a habitusom, a szemtelenségem. Hamarosan a legjobb munkákra is hívni kezdtek.
– Világsztárok, Oscar-díjas színésznők vannak a szinkronrepertoárodon.
– Már fiatalon kaptam egy csomó remek olasz filmet, olyanoknak kölcsönözhettem a hangomat, mint Gina Lollobrigida, Sophia Loren, Claudia Cardinale. Akkoriban még a Hűvösvölgyi úti Pannónia Film- és Szinkronstúdióba jártunk dolgozni, hatalmas élet zajlott ott. Reggel nyolcra mentünk, levetítették nekünk a filmet: megreggeliztünk, közben a fordító–dramaturg felolvasta a magyar szöveget a képhez. Megadták a módját. Akkoriban csupa színész dolgozott a szinkronban, köztük a legnagyobbak is, akik tízre mentek próbálni a Nemzeti Színházba. Direkt kicsivel előbb ment oda munkára az ember, aztán a kollégákkal ültünk, röhögtünk, dumáltunk, és mind remekül éreztük magunkat. Más világ volt…
A cikk folytatása a Pepita magazin novemberi számában olvasható.
