Energiabomba, sziporkázó humoráradat, boldogsághormonok felszabadítása a Hófehérke előadása a Budapesti Operettszínházban. Virgoncan játékosak a táncosok, a zenekar elemében van, a látvány festőien mesés.
Lehet ámulni, izgulni, nevetni, kicsit elandalodni, halmozódnak az élvezetek. A táncosok szinte nem férnek a bőrükbe. Jutalomjátékként fogják fel az produkciót. Most nem operettek és musicalek közreműködői, nem színészek a sztárok. Ez most róluk szól. Teljes mellszélességgel meg akarják mutatni, hogy mit tudnak. De ettől nem görcsösek lesznek, hanem megsokszorozódnak az energiáik. Szétveti őket a tettvágy. Valósággal hancúroznak a színpadon. A törpéket egytől egyig mindenki imádja. Szerintem ezekben a szerepekben a táncosok is magukat. A felismerhetetlenségig elmaszkírozták őket. Csudapofáknak néznek ki. Karikaturisztikusan kedvesek. Ménkű nagy lapátfülük van. Ide-oda ingadozva járnak. Amikor együtt vonulnak, és megszólal hozzá Kocsák Tibor pattogósan is dallamos zenéje, abba mindig ritmikusan beletapsol a közönség.
Három kontinensen játszották
Vagy húsz éve is mámorító volt a produkció, amikor az Operaház bemutatta a mesebalettet. Adták az Erkel Színházban és a Operában egyaránt. A darabból három kontinensen tartottak premiereket. A koreográfus, ifj. Harangozó Gyula is jó néhány országban betanította. A mostani premierbanketten elmondta, hogy amikor írták a darabot, nagyon egy húron pendültek Kocsákkal. Ez érződik is, a zene és a koreográfia tökéletes harmóniában van egymással. A pörgésekhez, forgásokhoz, ugrásokhoz, különböző gesztusokhoz, szinte hozzásimul a zene. A muzsikusoknak és a táncosoknak a megszokottnál is jobban együtt kell működniük, másodpercnyit sem csúszhat el egy-egy ugrás, hang, teljes összhangban kell lenniük. Érezhetően a zenészek is élvezik amit csinálnak. Pfeiffer Gyulát még soha nem láttam ilyen intenzitással vezényelni. Időnként majd kiugrik a bőréből. Abszolút belefelejtkezik a remekül szóló zenekarba. A táncosokkal való előadás közbeni kontaktusa még lehetne erőteljesebb.
Varázsos a látvány
Változatlanul Kentaur a díszlettervező, és most is Velich Rita álmodta meg a jelmezeket. Kentaur ellene megy a trendeknek, általában nem jelzésszerű, nem absztrakt díszleteket csinál, hanem alaposan beépíti a színpadokat, a színváltozásoknál igencsak megdolgoztatva a díszítőket. Nem az oly divatos ledfallal, vetítéssel éri el a filmszerű áttűnéseket, hanem akár tonnányi súlyú elemek gondosan megtervezett mozgattatásával. A látvány varázsos, amihez jelentősen hozzájárulnak Velich Rita színpompás, remek szabású, gyönyörűséges jelmezei. Olyan mintha egy hatalmas mesekönyv lapjaiba lépnénk be. Nem freskószerűek a díszletek, hanem igazi kiterjedésük, mélységük, magasságuk van. Amikor a törpék dolgozni mennek a bányába, a házukból kilépve még szép libasorban fölslattyognak az erdei ösvényen egy dombra. A szobájukban eszményi a bájos rendetlenség, olyan mintha 7 rosszcsont testvér otthona lenne.
Hét plusz egy búcsúpuszi
Nem szeretem a már fölöttébb elcsépelt, és túl sok mindenre ráhúzott családi musical, családi előadás kifejezést, de a Hófehérkét valóban élvezik a még viszonylag kicsik, a serdülők és a bármilyen korúak egyaránt. A gyerkőcök persze a törpékkel azonosulnak leginkább, akik miközben felnőttek, végletességig gyerekesek. Fölöttébb szélsőséges érzelmi megnyilvánulásaik vannak. Mesekutatások szerint mindegyikük bele van zúgva a hosszabb időre náluk menedéket lelő Hófehérkébe. Vagyis tulajdonképpen hét pasi él együtt egy nővel, ami nem egészen a hagyományos családmodell. Kedves jelenet, amikor a törpék munkába indulás előtt odajárulnak Hófehérke elé, aki mindegyikük kezébe odaadja az általa összekészített elemózsiás batyut, és hozzá az arcukra nyom egy-egy búcsúpuszit. Valamelyikük újra beáll a sorba, nem a kajából akar ráadást, hanem a pusziból. Mindegyikük szeme ragyog, jóformán elolvadnak a gyönyörűségtől, ahogy Hófehérkére néznek, ő pedig tényleg meseszerűen, mindegyiküket teljesen egyformán szereti. Persze azért a királyfit mégiscsak jobban, no meg máshogy is.
Kiröhögteti az aljasságot
Rotter Bianka kedves, szerény, finom mosolyú, jólelkű, nőies Hófehérke, de gyermeki naivitás is van benne. Somlai Valér szép szál, fess ifjú királyfiként táncos bonviván. A boldogságos végkifejlet örömére olyan szédületesen sokat forog, hogy ezért külön tapsot is kap. Boldogságot hathatósan gátolni igyekvő tényezőként rideg, hiú, öntelt hisztérikát adva Radics Diána gonosz mostohaként tevékenykedik, de majd persze pórul jár. Gallai Zsolt balettmesteri pozícióból, sérülés miatt, bravúrosan ugrott be a banya szerepébe, olyan markáns, groteszk, olykor félelmetes, de inkább mulatságos figurát teremtve, hogy azon rengeteget lehet nevetni. Kiröhögteti az aljasságot. Vadászként Simon István, ha balettben van ilyen, a rezonőr, aki lényegében kívülről figyeli az eseményeket, de azért figyelemre méltó táncosnak mutatkozik. A hét törpe alakítóit egyenként kellene dicsőíteni, hiszen mindegyikük remek, imádni való figura, ugyanakkor az összjátékuk, ahogyan egy húron tudnak pendülni, is káprázatos. Kerényi Miklós Dávid az Operaházból vendégként, Kocsis Tamás, Zahalka Tamás, Kárpát Attila, Indrei Ábel, Aczél Gergő, Blénesi Zsolt, az Operettszínház csapatából, abszolút kitesznek magukért. Olyan érzésem van, mintha kiszabadult volna a szellem a palackból. Az operettekben, musicalekben törvényszerűen nem ők a főszereplők. De most úgy istenigazából, teljes erőbedobással megmutathatják, hogy mit tudnak. És a közönség meg a maguk örömére, igencsak meg is mutatják!
