Hatévesen kezdett ismerkedni a komolyzene világával, akadémistaként egy színpadon állt a kor legnagyobb énekeseivel. Bokor Jutta később az operairodalom valamennyi nadrágszerepét elénekelte, e különösen nehéz feladat hazai specialistája lett. Mezzoszopránként bejárta a fél világot, 2013-tól az Operaház nagyköveteként a fiatalok között népszerűsítette a komolyzenét.
– Minden kisgyerek énekel, de csak kevesekből lesz énekes. Önnek volt genetikai háttere?
– Volt. Orvos édesapám apukája kántortanítóként dolgozott, helyzetéből adódóan sok esküvőn énekelt, sőt orgonált, hegedült is. Őt sajnos nem ismerhettem, mivel édesapám tizennyolc évesen mindkét szülőjét elveszítette, de mivel apukám nagyon szerette a komolyzenét, nálunk mindennap szólt otthon opera. Nagy kedvence volt Beniamino Gigli, az ő áriái mentek a legtöbbször. Ez volt a természetes közegem, és hatévesen kezdtem zongorázni tanulni, ahogy a családban mindenki. Édesanyám népművelőként dolgozott, és mivel kisiskolásként utáltam a napközit, a legtöbbet a munkahelyén, a XVII. kerületi Dózsa György Művelődési Házban voltam. Hétvégente minden színházi előadást, filmvetítést megnéztem, voltak kisebb-nagyobb operettgálák, dalestek is, ezek kapcsán mondtam először a szüleimnek, hogy operaénekes szeretnék lenni.
– Mikor derült ki, hogy a hangja is alkalmas hozzá?
– Az már elsős koromban kiderült, hogy sokkal tisztábban, szebben énekelek a társaimnál, így lettem mindenféle kórus tagja. Zeneiskolánk igazgatója egykori Vásárhelyi-tanítványként borzasztó erősen támogatta a különböző kórusok tevékenységét. Volt egy kis tizenkét fős kamarakórusunk, amely úgy állt össze, hogy alt, szoprán, mezzo, alt, szoprán, mezzo. Én mezzóként jó helyre kerültem, hisz mögöttem egy magas hang szólt, mellettem egy mély, így a fülem kiskoromtól hozzászokott, hogy rajtam kívül más énekesek is vannak a közelben, és emiatt komolyan kell tudni intonálni. Egyfajta zenei alázatot, zenei rendszert tanított meg Jóska bácsi, amiért máig hálás szívvel gondolok rá. Tizennégy évesen országos énekversenyt nyertem szólóban Sárospatakon, akkor is ő jött el kísérni. Később nagy hasznát vettem annak, hogy már kislányként természetes volt számomra, hogy színpadon, közönség előtt énekelek. Mindig nagy örömömet leltem az éneklésben, és mert mindig óriási tapsot kaptam, önbizalmat is adott.
A cikk folytatását, a Pepita magazin júliusi számában olvashatják.
