Az Anconai szerelmesek nem szűnik meg siker lenni. Az olaszos életérzés, a nosztalgiai, az örökzöld slágerek, a temérdek humor, több mint negyedszázada hódítanak.
Most éppen a Veszprémi Petőfi Színházban van zsúfolásig a nézőtér, és dől a közönség a nevetéstől. Durrannak a poénok ahogyan kell, tombol az iróniával vegyített érzelmesség, harsognak a dalok, kék az ég, mediterrán módra túlfűtött a hangulat, és forr a vér. Nem a premiert nézem, érződik, hogy sokan már az előadás híréért jöttek, páran beszélik is a szünetben, hogy úgy hallották, hú, ezt érdemes megnézni! A darabnak is híre lehet, hiszen megszámlálhatatlanul sokszor játszották országszerte. Azt mondják, hogy nincs biztos siker, de a két és fél évtized alatt az Anconai szerelmesek valahogy azzá vált.
A Radnóti Színházban tartott ősbemutató előtt pedig többen nem bíztak Vajda Katalin komédiájában. Akadtak akik méltatlannak tartották arra, hogy egy művészszínház ezzel rukkoljon elő. Kulka János annyira lázadozott, hogy próba közben adta vissza Don Tomao szerepét, ami aztán Szervét Tibornak az élete egyik legjobb alakítása lett. Valló Péter rendezésében kiszabadult a szellem a palackból. A sok „vérdrámát” játszó kiváló színészek élvezték a lehetőséget, hogy akár harsányan, vásárian komédiázhatnak, élvezettel mutogathatják ripacsvénájukat, „dobálhatják” a poénokat, nyíltszíni tapsokat is kapva, rapid módon is babérokat aratva. Úgy tűnt, hogy hülyéskednek, ahogy belefér, de, hogy ezt a hatást elérjék, ahhoz tűpontosan kellett játszaniuk. Valljuk be, mindez lehetett volna borzalmas is, amikor a ripacsvéna nem számít dicséretnek, hanem az ízlésficam förmedvényes szinonimája, és amikor az amúgy is giccsbe hajló dalokat olyan nyúlós, hatásvadászó szirupossággal éneklik, hogy borsódzik tőle az ember háta. Szerencsére nem ez történt, Valló meglehetősen biztos kézzel vezette a színészeket, és ráérezve a darab erényeire, pontosan tudta mit akar vele. Vajda Katalin, aki addigra már több színpadi sikert megalapozott, mindenkinek hálás szerepet írt, ha úgy teszik, jutalomjátékot.
Veszprémben is látszik a meghajlásnál, hogy senki nem gondolja úgy, hogy háttérbe szorult, mindenki abszolút odatette magát, és ezért valamennyi szereplő magáénak érzi a sikert. Örül annak, amit csinál, és látja, hogy a közönség is örül neki, boldogsághormonokat szabadít fel az előadás. Már amikor megszólal egy-egy dal – ha magyarul, akkor Fábri Péter fordításában -, felsóhajt, morajlik a publikum, konstatálja, hogy igen, igen, ezt ismerem, szeretem, de jó, hogy megint hallom. A Radnótiban, pedig az egy kis színház, magától értetődő módon volt zenekar, Fekete Mari vezetésével. Veszprémben nincs, emiatt zenés darab esetében mindig berzenkedem, mert a felvett zene nem tud hozzásimulni a napi hangulathoz, a színészek aznapi diszpozíciójához, és ellentmond a színház lényegének, hogy minden egy légtérben történik a nézővel. Pár tagú zenekar is jobb a zenei konzervnél, ugyanis a muzsikusok és a színészek egymást inspirálják.
Keresztes Gábor Don Tomao, gazdag anconai polgár, öregedő macsó, jó firma, az a fajta aki szeretné még változatlanul a legyet is röptében, de már nem mindig jön össze neki. Vágyakozásában és csalódottságában is öblös hangon dalra fakad. Keresztes eljátssza, hogy kever-kavar-kombinál ahogyan csak tud. A lányát sem a dadogó, de kedvesen szimpatikus vándormuzsikushoz akarja adni, akit szeret, hanem amikor egy pénzes fiatalember érkezik a városba, kapásból azon ügyeskedik, hogy az övé legyen. Ebből persze lesz perpatvar, hatalmasakat, intenzíven lehet veszekedni, orrot felhúzni, kikészülve megsértődni. Ide és oda gabalyodnak a vígjátéki szálak, üde nyüzsgéssel telik meg a színpad. Taba Dorottya Lucia, Tomao lánya, tipikus, tiszta szívű vígjátéki szerelmes, akit el akarnak választani a párjától, a Keller Márton adta vándormuzsikustól, ám aztán naná, hogy győzedelmeskedik a szerelem! Kissé sematikus ez így, de hát ezt valahogy soha nem unjuk meg. Ráadásul egy másik szerelmes Drusilla és Lucrezio, Szederjesi Teodóra és Kádár Szabolcs János megszemélyesítésében, egymásra talál, hogy dupla legyen az élvezet. Viktoria, magyar lány, akinek már szépen gömbölyödik a hasa, azaz Hirschl Laura, duplán arat. A gyermeke apját jött keresni, de a saját papáját is megleli, akivel nem is ismerték egymást. Vaszkó Bence alakításában láthatjuk a prüszköltetően rossz kávét áruló cukrászdást, akit sikerül „befogni” férjnek. Ez már hatványozott hepiend. Aki még mindig nem sejti ki Viktoria papája, azt kétségek között hagyom. Haraszti Elvia Dorina, Tomao házvezetőnője és szeretője, Módri Györgyi Agnese-ként, panziótulajdonosként, a volt szeretője. Az előadás végén csak ő marad hoppon szegény.
Forgács Péter rendezőként nem talált ki semmi különöset, de jó ritmust adva az előadásnak, abszolút fölébresztette a színészekben a játékkedvet, akik mókáznak ahogy belefér. Kedvvel táncolnak is, Sándor Dávid koreográfus intenciói szerint. Bátonyi György szemrevaló kis olasz terecskét tervezett, Győri Gabi pedig színes, gondosan vasalt ruhákat. A közönségnek fölöttébb tetszik amit lát, előadás után hosszasan tapsolja, ünnepli a színészeket. Kockázatot az Anconai szerelmesekkel a színház nem vállalt, nem is kísérletezett az előadásmódban sem semmivel. Biztosra menő sikerprodukciónak szánta, ami, jelentem, sikeres is.
Írta: Bóta Gábor
Fotó: Veszprémi Petőfi Színház
