Közel egy évre eltűnt a népszerű színész, dacára annak, hogy számos, nagysikerű előadásban láthatta a közönség az utóbbi több mint 15 évben. A váltás okairól és a jövőről mesélt a Pepitának Bercsényi Péter.
– Sokakat megleptél azzal a döntéssel, hogy elhagyod az országot! Miért alakult így?
– Egy folyamat eredményeként született meg bennem, hogy lelépek. Nem tudom mi volt az utolsó csepp, de saját döntés volt. Azt, hogy milyen, amikor saját magadnak kell összeszedni a sátorfádat már a Budapest Bábszínházban is tapasztaltam, amikor 2015 környékén eljöttem. Mindenkinek van egy boldogtalansági faktora, amit még el tud viselni, de van egy pont, amikor egy tábla csokoládé, kis pihenés nem elég már és változtatni kell.
– Mennyi köze volt ehhez a koronavírus-járványnak?
– Mindenkit megérintett, de az előadóművészek voltak az elsők, akik ellehetetlenültek ebben a helyzetben, szóval ez felrakta az i-re a pontot. Előtte már volt bennem egy olyan érzés, hogy nem vagyok a helyemen Igaz, olyan emberek találtak meg, akikkel érdemes és jó volt együtt dolgozni, mégis ott motoszkált bennem, hogy nem kapok annyi és olyan feladatot, amennyit szeretnék. Ez persze a saját emberi kapcsolataimba is beitta magát, sokat morogtam, nyavalyogtam… úgy éreztem, kell egy nagy változás.
– Egész pontosan Londonig mentél a változásért. Mi jót csináltál Angliában?
– Jót? (nevet) Leginkább targoncáztam. Heti hat nap, éjszakai műszakban. Persze mikor kezdjen el az ember egy nyitott, szabadtéri piacon dolgozni, mint télen, januárban. Megtapasztaltam milyen munka közben elaludni a hidegtől. Az éneklés viszont sokszor segített abban, hogy túléljem a napot. Előtte nem tudtam milyen a taró íze, többek között ilyen és ehhez hasonló egzotikus gyümölcsökkel és zöldségekkel foglalkoztam ezen a piacon. A vicc az egészben, hogy kint nem is kóstoltam meg, hanem a hazajövetel után a kínai piacon próbáltam ki.
– Újabb váltás kellett?
– Nem egy álommeló, ha őszinték akarunk lenni, idegen volt a műfaj, a nyelvet se bírtam annyira, mint kéne. Megint azt éreztem, hogy menni kell.
– Mire jöttél vissza? Vártak a színházak vagy valami újba kezdtél?
– Egy régi szerelem, a szinkron talált újra meg, azon belül is a szinkronrendezés. Bevallom, hamarabb akartam szinkronnal foglalkozni, mint színházzal. Vonzott az a varázslat, ami úgy jön létre, hogy egy nem létező karaktert, amit egy adott színész hozott létre, egy másik színész tesz valóságossá a saját hangjával. Anno ezért találtam rá a bábszínházra is! Sose magamat akartam mutogatni a színpadon. Azt szerettem volna, hogy azt szeressék, amit tudok és nem azt, aki vagyok. Ezzel sokáig kellett küzdenem. Ez a bábszínházban megvolt, aztán a drag szerepeimmel én magam lettem a báb, de lassan rám forrt a smink, a ruha és azok a szerepek, ami olyan feszültséget okozott, ami az egyik indoka lett az utazásomnak.
– Miért vonzott téged a szinkronrendezés világa?
– Egy illúziót, egy álomvilágot kreálunk hangokkal, effektekkel. Tiszta alkímia. És szinkronrendezőként merek kísérletezni. A színpadon azt éreztem, tilos hibázni, mert akkor nem vagy méltó a szerepre vagy az életre. (nevet) A szinkronrendezés viszont terápia. Hiába húzós, és rengeteg meló, sokkal nyugodtabb lettem. A színpadon azt éreztem, tilos hibázni, mert akkor nem vagy méltó a szerepre vagy az életre. A szinkronrendezés terápia, sokkal nyugodtabb lettem. Szinkronizálok is emellett, egy-két szerepem megmaradt, például a Witcher vagy az Another Life című sorozatban.
– A színészet azért szerencsére nem tűnt el teljesen az életedből; láthatunk téged az év egyik legnagyobb magyar sikerfilmjében a Toxikomában, továbbá jövőre a Doktor Szöszi című musical férfi főszerepében is, többek között Détár Enikő, Janza Kata és Ladinek Judit oldalán.
– Igen, a „Szöszit” már nagyon várom. Még 2017 nyarán hirdették meg, hogy szereplőket keresnek a darabhoz. Sokszor elutasítottak már musicalszerepektől, de úgy éreztem, ezt meg kell próbálnom. Emmett szerepe nagyon én vagyok. Elmentem, nem görcsöltem, felkészültem és tovább jutottam. A következő forduló után Fegyvernekre utaztam haza karácsonyozni, amikor a rendező, Molnár Laci felhívott, hogy enyém a szerep. 10 éve erre a hívásra vártam! Anyum rettentő boldog volt és rögtön meg is néztük a filmet, mert korábban nem látta. Aztán jöttek a TAO problémák, majd a koronavírus… mindig valami közbejött. Azon viccelődtem Lacival, hogy lassan Callahan professzort játszhatnám, mert túlkoros leszek. Aztán megint megcsörrent a telefon és újra beindult a gépezet. Megkezdődtek a próbák, inspiráló az a lendület és a lelkület, ami a produkciót övezi.
– Megtaláltad a helyed?
– A londoni kiértővel leráztam magamról a görcsöt, szóval igen, egyre kerekebb. A szinkront rettenetesen élvezem, mellette pedig a szívemnek kedves színházi projektek keresem majd a jövőben.
