A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész csaknem húsz évig tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Tőle aztán igazán lehetett belső és külső eleganciát tanulni. Majd behívatta a rektor, és közölte vele, hogy amit ő tud, az most nem kell.
– Ki hívott a Színház- és Filmművészeti Főiskolára tanítani?
– Először Zsámbéki Gábor osztálya, majd Kerényi Imre osztálya kért, hogy kuplékat, operett és kabaré jeleneteket tanítsak nekik.
– Az egykori kabaré, orfeumi világ ismerete a specialitásodnak számít. Valami miatt fontosnak tartották, hogy ezt is tudják? Ezt amúgy nem nagyon szokás tanítani.
– Ezt egyáltalán nem szokás tanítani. Akkoriban volt nagy sikere a Budapest orfeum című előadásnak, amit Császár Angélával, Szacsvay Lászlóval játszottunk. Körülbelül négyszázszor adtuk elő. Ezt valószínűleg látták, vagy hallottak róla.
– Hogyan kezdtél hozzá a tanításhoz?
– Először meg akartam ismerni a növendékeket. Beszélgettem velük, kértem, hogy néhány verset mondjanak el, énekeljenek pár nótát. Vittem nekik kuplékat, és a dalokon keresztül foglalkozni kezdtem velük.
– Egy-egy kuplé, sanzon lényegében kis dráma. Ugyanúgy lehet elemezni, mint a darabokat?
– A diákok nem ismerték már ezt a világot. Már az első világháború előtt létezett a kabaré, a sanzonok világa, mi a németektől, a franciáktól vettük át. Ez már elég távol áll a mai gyerekektől. Csaknem húsz évig tanítottam, és saját osztályaim is lettek. A sanzon, ahogy mondtad, kis dráma, van eleje, közepe, vége, és a végén ott egy poén. Az előadása akkor jó, ha sikerül elmondani a benne lévő történetet. Az egykori aktualitásokról van bennük szó, például Gábor Andor a fölemelt tejárról, a villamoson lógó emberekről, a nem működő telefonról írt. De Szép Ernő írásai is akár már rögtön versbe szedve, először újságokban jelentek meg, és akkor Reinitz Béla, Szirmai Albert…, megzenésítették ezeket. A dalokból híres, sokak által fütyült, slágerek lettek. Ady is írt olyan verseket, amelyeket később megzenésítettek. Ezek sokáig műsoron voltak, aztán kissé kikoptak, helyettük inkább a zenés darabok jöttek divatba.
– Miért érdemes ma ezeket tanulnia a színinövendékeknek?
– Velük együtt én mindig történelmet is tanítottam, ahogy a korszak irodalmát is. A műfajhoz hozzá illő öltözet is tartozik, amit kell tudni viselni. Ennek megfelelő módon kell bejönni a színpadra, és kell kimenni onnan. Kell tudni bánni a kellékekkel, a monoklival, a sétapálcával, a Girardi kalappal. Operettjátszáskor ezek mind felhasználhatók.
– Mennyire tudnak a fiatalok színpadon elegánsak lenni, frakkot, szmokingot, nagyestélyit viselni?
– Nagy általánosságban azt kell mondanom, hogy egyáltalán nem tudnak. A darabokat rendszerint ma már inkább játsszák farmerben, mint frakkban, szmokingban, estélyiben.
– És, ha mégis elegáns holmikat kell hordaniuk, áll rajtuk, mint tehénen a gatya?
– Nagyon kevesen tudják már ezeket viselni. Szmokinghoz akár hétköznapi inget vesznek föl, fekete lakkcipőhöz fehér zoknit. Olykor szörnyű parókákat, bajuszt adnak rájuk, hogy öregbítsék őket, ezekben gyakran rettenetes a kinézetük. A színésznek pedig tisztában kell lennie azzal, hogyan kell állnia egy nadrágnak, zakónak, ingnek, nyakkendőnek.
– Híresen elegáns színész vagy, hol tanultad ezt?
– Most ellentmondok magamnak, de az elegancia nem mindig az öltözéken múlik, bár persze azért azon is. Annak belülről is kell fakadnia. Nem véletlen, hogy régen a színészek nem közlekedhettek villamossal, omnibusszal, nehogy kapcsolatba kerüljenek a nézőkkel, mert akkor oda az illúzió.
– Benkő Gyula mesélte nekem, hogy ifjú színészként Jób Dánieltől, a Vígszínház legendás igazgatójától, külön pénzt kapott arra, hogy vegyen magának tisztességes civil ruhákat. De ma már a primadonnák, bonvivánok, Kossuth-díjas művészek is simán felszállnak villamosra, nem túl fényes jövedelmük miatt akár rá is kényszerülnek erre.
– Igen, sajnos. A lakhatásuk sem feltétlen olyan, mint ami megilletné őket. Valaha a vígszínházi színészek szinte mind a Lipótvárosban éltek.
– Te akkor végül is hol tanultad az eleganciát?
– Láttam Ajtay Andort és a többi nagy színészt. Akkor a Jókai Színházban játszott, és apám is ott lépett fel. Aztán amikor a Vidám Színpadhoz szerződött, láttam, hogy ott is elegánsak a színészek. Kazal László, Kellér Dezső, Keleti Laci bácsi egyaránt elegánsak voltak. Nem lehetett csak úgy odamenni hozzájuk, és rájuk „ugatni”, vagy hátba verni őket. Az elegancia járt némi távolságtartással is. De már ez az elegancia kikopott. Volt olyan színész kollégám, aki nem tudott egy csokornyakkendőt megkötni, nem tudott egy zsebórával, mandzsetta gombbal, nyakkendőtűvel mit kezdeni. A főiskolán például mindössze egyetlen olyan sétapálca volt, amivel például egy Tarpataky báró bejöhet a Csókos asszonyban. Az elegáns ruhákat pedig színházaktól kellett kölcsönkérni.
– Nemcsak egy korszakot tanítottál, kétszer osztályfőnök is voltál.
– Elsőben mindig helyzetgyakorlatokat csinálnak a diákok. Próbáltam rávenni őket, hogy ezek a kis három percek is szóljanak valamiről. A második félévben pedig önismereti vizsgát szoktak tartani, például Horvai István, akit sokan szerettek, levetkőztette őket csaknem meztelenre, hogy legyenek olyan őszinték, hogy lássák a maguk testét.
– Ezzel szemben a te módszered milyen volt?
– Hogy pontosan milyen is, annak megítéléséhez kellett volna a külső szem, de nekem soha senki nem mondott semmit. Csináltam én olyan vizsgát, hogy a fal adta a másikat, de arra se mondott senki semmit. Olyat is csináltam, ami isteni volt, de arra se mondtak semmit. Bejöttek tanárok, maguk között megbeszélték, de nekem nem szóltak semmit. Teljesen magamra voltam hagyva. Azt is egyedül találtam ki, hogy mit csináljunk. Az enyém nem volt sztárosztály. Az volt Ascher Tamásé, Zsámbéki Gáboré. Az enyém elhanyagolt osztály volt.
– Azok a végzősök szoktak rendszerint jól járni, akiknek igazgató, főrendező az osztályfőnökük, mert közülük többeket szerződtet a színházába.
– Amikor Zsámbéki megkérdezett, hogy akarok-e osztályt, a szívemhez kaptam, és nagyon megörültem. Ekkor még nem gondoltam arra, nem előnyös az, hogy nem vagyok igazgató, főrendező. Zsámbéki érezte, hogy van bennem pedagógiai hajlam. Sok volt akkor a tehetséges gyerek, nem lehetett egy osztályt indítani, kettőt kellett. Nyilván ez is közrejátszott abban, hogy osztályfőnök lehettem. Képzeld el, nem az történt, hogy Zsámbéki elvitte a legjobb felvételizőket, hanem kalapból húztuk ki, hogy ki kihez kerüljön. Egy-egy növendéket mindenki választhatott magának. Erős osztályom lett, szinte mindenki azóta is a pályán van. Amikor eljutottunk a negyedik osztályig, bizony el kellett kezdeni lobbizni. Telefonálgattam ide, oda, amoda, hogy helyet találjak nekik. Meglehetősen sokat kellett lobbizni, ez nehéz volt. Mindkét osztállyal sok jó vizsgát csináltam. Több előadást a profi színházak is átvettek.
– Hogyan lett számodra vége a tanításnak?
– Behívatott a rektor, és közölte, hogy amit én tudok, az most nem kell. Leépítés van, és rám nincs most szükség. Fájt, a szívemre vettem, de már elmúlt. Azóta nem megyek az egyetemre. Egyszer hívott a híres énektanárnő, Bagó Gizi, és nem rég is hívtak kétszer. Mondtam, hogy most aztán pláne nem megyek!
Írta: Bóta Gábor
