Bende Kinga színésznő komolyan vette a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban bemutatott, A pillangók szabadok című Vaszkó Bence által rendezett darab üzenetét. Nem szabad megkötni az emberek szárnyalását! Ketten játszották a főszerepet, Kinga a könnyelmű Jillt, Bence pedig a vak fiút. A lány szárnyait végül senkinek sem sikerült megkötnie. Olyannyira, hogy a művésznő vágyai egészen Isztimérig repítették és lovakra, tyúkokra, gyönyörű tájra cserélte a színpadot.
– Hogyan jött el az a pillanat, mikor eldöntötte a lovakkal próbál színészek helyett? Ez egyfajta menekülés a városból, vagy egy álom megvalósulása?
– Színészként végeztem a Kaposvári Egyetem színművész szakán Kelemen József osztályában. Ezután elkerültem Debrecenbe, a Csokonai Színházba, ahol megismerkedtem a férjemmel, Vaszkó Bencével. Amikor megszületett Ajsa, a kislányunk, fenekestül felfordult az életünk. Azt szerettük volna, hogy úgy nőjön fel, hogy igazán jelen tudunk lenni az életében. Ezért azt a döntést hoztuk, hogy otthagyjuk a színházat és a vidéki életet választjuk. Ekkor Ajsa fél éves volt. Ma már 5 éves. Azóta egy tanyán élünk. Nekem ez egyáltalán nem számított menekülésnek, inkább egy beteljesült álom, hisz gyerekkorom óta lovagolok, lovakkal foglalkozom, így egyértelmű volt ez az út. Az első színésznői fizetésemből is lovat vettem… Szerencsére ennek az új, vidéki életnek az építésében partnerem volt a férjem. Azt mondja, ő sem bánta meg ezt a döntést. Hittünk egyfajta isteni gondviselésben. Talán ha akkor nem lépünk, magával rántott volna minket is a praktikus városi ritmus és nem mertünk volna változtatni.
– Ez egyszerre szabadság és kiszolgáltatottság…
– Így van. A férjem időközben elvégezte az erdésztechnikusit, én folyamatosan tanulom a lovakkal való kommunikációt, lovaglást, lókiképzést. Van két saját lovunk, a kislányunknak pedig egy pónija. Itt nincs hétvége. Ha sérült egy tyúk, a kutya odateszi az ajtó elé, hogy tessék, itt van, gyógyítsd meg! Mikor ideköltöztünk Isztimérre, ahányszor mentem le a lovakhoz, a madarak őrült csiripelésbe kezdtek, és adták tovább a drótot egymásnak, hogy „vész van, vész van, jön valaki!” Most már mikor lemegyek, néma csend van, már nem félnek. Időközben bizonyosságot nyert, hogy amiképp a lovaknak, nekem is kellett a tér, a szabadság. Jelenleg a kőszínházi munkák helyett show-elemeket tanítok a lovaimnak, zenés etűdöket állítunk össze, most fogok munkát kezdeni a Sümegi Várban is.
– Lovas etűdök? Hogy kell ezt elképzelni?
– Jelenetek lóval, lovas etűdök. Ez azért extra, mert én, mint színész vagyok jelen a ló mellett és együtt hozzuk létre a történeteket. Ezek 3-5 perces zenés produkciók, Sümegen például boszorkány leszek, aki a betöretlen lóból varázsol egy ágaskodni, piruettezni, köszönni, táncolni tudó paripát úgy, hogy nincsen a lovon eszköz. Ezek ugyan szabadidomításos gyakorlatok, mégsem arról szólnak, hogy megmutassam, mit végzek a lovakkal, hanem a történettel és a játékossággal együtt nyújt élményt a nézőknek. Van egy nagy segítőm, kiváló szakmai vezetőnk, Schaller Gábor, akivel közösen építjük fel ezeket a jeleneteket. A színház nem hiányzik az életemből, hisz rendszeresen fellépek, csak nem egyedül, hanem lóval. Akadnak filmes szerepeim is. Nemrég Szabó Szonja dokumentumfilmjében Czillei Borbála királynét alakítottam. Mivel szeretem Szonját és rendkívül izgalmas gondolkodásmódját is, ezért nem volt kérdés, hogy elvállaljam a felkérést. Hiszem, hogy nem véletlenül talál meg egy-egy szerep, de az életemet, a hétköznapokat ott jó élni a szabadban, a lovakkal, a madarakkal, a kutyákkal.
– Egy kőszínházi társulat tagságára sem cserélnéd el az életedet?
– Már nem. Látom, hogy a kislányomnak mennyire sokat ad ez az életforma. Más kapcsolódása van a világgal. Más a ritmusa. Van ideje. Most 5 éves, de egy tanyát el tudna vezetni. Tudja, mi hol van, hogy kell etetni, mit jelent a születés és a halál. Kapcsolata van a természettel.
– Milyen lenne, ha a lovaiddal együtt kapnál valamilyen szerepet, amolyan Kincsem-féle munkát?
– Az lenne a legjobb! Meglenne pár évre a takarmány meg vehetnénk egy jó traktort. Minden adott hozzá, hogy élni tudjunk egy ilyen lehetőséggel. A folyamatos bemutatóknak köszönhetően én is és a lovak is folyamatos edzésben vagyunk.
– Mit jelent számodra a zene?
– Minden nehézségen átsegít, hangulatot teremt és segíti az érzelmek vezetését. Zene nélkül nincs lovas-show sem, mert unalomba fulladna az előadás. Kislányom születése előtt énekeltem színpadon, azóta leginkább a lószállítóban, főleg fuvar közben.
– A színészi nyelvezeted változott itt a tanyán, távol a városi forgatagtól?
– Változtam. A fiatal nő karakterén időközben átléptem, élettapasztalatom és anyaságom révén formálódok. Ugyanakkor színészi nyelvezetem nem változott, érettebb női szerepeknek van itt az ideje.
(Fotó: Váradi Vivien)
– És talán olyan dolgokat éltél meg, amit más nem. Száguldozol lovakon, talán le is esel róla, és talán megélted azt is, milyen a semmiből előteremteni a napi betevőt.
– Igen. Például egy bála 3-400 kiló. Ismerem azt az érzést,hogy milyen az amikor az ember felszívja magát, mert le kell görgetni a szénát a lovaknak. Ebben már rutinosnak érzem magam. Mert tudom, hogy kell fókuszálni és minden energiát egy helyre összpontosítani. Az ember képes átlépni a határait. Télen fagy van, nyáron meg tikkasztó hőség. A fizikai munka nagyon sok mindenben segíti, előre viszi az embert. A táj látványa, a Bakonyalja pedig kárpótol mindenért. Körbenézek és minden magától értetődő. A természet válaszol.
– Átélheted azt a gyönyörűséget, amit eleink átéltek az 1800-as években, mikor lóra pattanva kilovagoltak az uradalomból a csodásan zöld természetbe.
– Ez így elég romantikusan hangzik, és persze az is, igen. Igyekszem erre is időt szakítani. Mert ez az abszolút szabadság. Ha torkig vagyok, akkor is felnyergelek és irány a Bakony. Jönnek velem a kutyák, megyünk, amíg meg nem lelem a harmóniát. Más a ritmusa ennek az életformának, mint a városban, számomra sokkal emberközelibb.
– Ez azért egy 0-24-es szolgálat. Ha emellett a csoda élet mellett folyamatosan megtalál a színészet, ami által még teljesebb lesz az életed, úgy gondolom, az életetek megérne akár egy forgatókönyvet is így a harmadik évezred kezdetén.
– Nekem az a legfontosabb, hogy a családom boldog legyen. Mi ezt nem a kőszínházi keretek és a városi közeg kiszámíthatatlan világában találtuk meg. Természetesen a filmes munkáknak Bence is és én is nagyon örülünk, mert összeegyeztethető az életformánkkal. De a legnagyobb boldogságot az együtt töltött idő jelenti Ajsával.
Írta: Tarnócai Éva
