Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a Pinokkiót csak 10 éven felülieknek kell játszani, ahogy ezt a Vígszínház ajánlja. Például a Piroska és a farkas, a Jancsi és Juliska, A három kismalac szintén tele van rémséggel, mindegyikben még a kis főszereplők életére is törnek, de azért néhány éveseknek már olvashatók, színpadi adaptációban pedig látogathatók.
Hogy a Vígszínház háza táján maradjunk, A dzsungel könyvének a címében is benne van, hogy megmutatja a dzsungel törvényeit, A padlásban pedig ádázul lövöldöznek, és nem vízipisztollyal, nem vaktölténnyel. Mégis már pár évesek nyugodtan megnézhetik mindkettőt, hadd lássák idejében, milyen a világ. Éppen erre valók a mégoly kegyetlen mesék is, amelyekből igencsak sok van. Beavatás történetek. Beavatják a kicsiket és nagyokat egyaránt a világ dolgaiba.
Keresztes Tamás mostani rendezése esetén viszont többen felhívják a figyelmet, hogy tanácsos betartani a tízéves korhatárt. Tényleg sötétebb tónusú ez a produkció a szokásos Pinokkió előadásoknál. Szándékosan alul világított, mintha árnyakkal, lidércekkel teli rémálmot, baljós víziót látnánk. Ebből kiragyognak festői, szép víziók, helyszínek is, akár líraian gyönyörűséges látomások. Az előadás egyik erőssége az Auer Alexandra és Keresztes által tervezett beszédesen csodás díszlet.
Vitathatónak gondolom Dino Benjámin Pinokkióját. Nem olyan telivéren vagány, nem annyira talpraesett, nem olyan humoros, mint ahogy például Kaposváron telitalálatként Pogány Judit játszotta egykor, méltán legendásan, Ascher Tamás rendezésében. De Keresztes is a Katona József Színház előadásában, ugyancsak Ascher színpadra vitelében, életvidámabb, lendületesebb, energiadúsabb kis fickót elevenített meg. Dino fabábjára, úgy tűnik, ráragadt a környezete nyomott hangulata. Ettől mintha maga is kicsit nyomott lenne, számomra túl sokszor búvalbélelt. Vándorol, vándorol, mert hajtja a lába, de mintha az örök kíváncsiság nem hatalmas intenzitással vezérelné. Elképzelhető koncepció, hiszen feltehető a kérdés, miért nyíljanak az örömteli örök kíváncsiságtól tágra a szemei, ha rendszeresen szörnyűségeket lát? De, ha így van, akkor erről a világról kell úgy beszélni, hogy az a kicsiknek is szóljon. Ha csak nem kimondottan felnőtteknek szánják, mint a tavasszal a Budapesti Nemzetközi Kortárs Bábfesztiválon vendégszerepelt, erősen filozófikus, horror elemekkel teli, kiváló francia verziót.
Abban egészen biztos vagyok, hogy több humorral kell megjeleníteni Pinokkiót, mint amennyi a vígszínházi változatban van. A fabábu létéből magából áradnia kell a humornak. Ezúttal két gonosz szereplőnek, a Rókának és a Macskának, azaz Hegyi Barbarának, Kern Andrásnak van a legtöbb humora. Gunyoros megjegyzéseik, egymást is fricskázó évődéseik, beköpéseik nyíltszíni tapsokat is aratnak. Nekik is, ahogy a fontosabb szereplőknek szintén, van saját daluk, ami kifejezi milyenek is ők valójában. A sűrítménye a jellemüknek. Ez valamennyire magánszám is. A színészek némiképp kilépve a cselekményből, fokozottan fókuszba kerülnek, hatványozottan megmutathatják mit tudnak. Később majd a slágerré váló dalok külön is énekelhetőek. A záródal pedig valóságos örömóda, a mesebeli boldogságos révbeérést ünneplik benne a szereplők, és a publikum, melynek tagjai szeretik, ha a jó győzedelmeskedik, a rossz elnyeri méltó büntetését. Bár ebben az esetben büntetésről szó sincs, az összes gonosz is ott fújja a fináléban a boldog hepiend „nótáját”. A sötét árnyak elvonulnak, a színpad fényárban és boldogságban úszik.
De előtte Pinokkiónak nagy utat kell bejárnia. A színlap zenés családi roadmovie-nek nevezi a produkciót. Ez lényegében a felnőtté válás útja. A naiv kiskölyök szembesül a rút rögvalóval. Tulajdonképpen a Frankenstein által teremtett lénnyel is valami hasonló történik. Mohó, nyitott kíváncsisággal indul neki a világnak. Aztán olyan szörnyű tapasztalatai lesznek, hogy maga is szörnyeteggé válik tőlük. Keresztes fájdalmasan mély, poétikusan zsigerekbe ható, elsőrangú előadást rendezett a históriájából a Budapest Bábszínházban. Valószínűleg izgatják a világra való rácsodálkozás megpróbáltatásai, de ugyanakkor szépségei is. Pinokkió szerencsére nem válik szörnyeteggé, de megégeti magát, megtapasztalja amit kell, és visszatérve az őt kifaragó, papájának tekintett, Borbiczki Ferenc által játszott, érző szívű Dzsepettóhoz, valószínűleg értelmes, empatikus emberré válik.
Carlo Collodi meséje nyomán a szöveget Benedek Albert, Kovács Krisztina és Keresztes írták. Nem lesz belőle mindig dráma. Ahhoz képest, hogy milyen cselekményes a mese, viszonylag kevés a valódi egymásnak feszülés, a jól megjeleníthető tényleges összeütközés, az akció. Presser Gábor és Sztevanovity Dusán dalai viszont szárnyalnak. Portrét „festenek” arról a szereplőről, aki énekli őket. Ironikusak, vagy éppen érzelmesek, szívet melengetők, vagy némiképp karcosak. Egy részük meglehetősen fülbemászó. A palacsintáról szóló válhat olyan népszerűvé, mint A padlásban az „óda” a szilvás gombóchoz, azaz az életkedvhez, az örömhöz. A finálé dala pedig hit az összefogásban, az ellentétek „kisimulásában”, a szeretet szinte földöntúli erejében. Kovács Adrián a tőle megszokott nagy intenzitással, széles érzelmi amplitúdóval vezényli a kiváló zenekart, amelynek játéka szinte hozzásimul a színészek énekéhez.
Méhes László Páncélszív és Porondmester, két erőteljes groteszkséggel megformált érzéketlen alak. Majsai-Nyilas Tünde Tücsökként odaadó, segítőkész barát. Varga-Járó Sára varázslatosan tüneményes Kanóc. Waskovics Andrea kedves Kékhajú, Halász Judit biztonságot és bölcsességet árasztó Őszhajú Tündér. Giliga Ilka jelmeztervezőként szín- és formakavalkádot vitt a produkcióba. Vati Tamás koreográfus akár éneklés közben is megtáncoltatja a színészeket.
Végül persze a lélekben felnövő kis fabábú és az előadás is révbe ér. A premieren a szereplőket, az alkotókat hosszan ünneplték.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Vígszínház / Dömölky Dániel
