Október elejére van kiírva szülni gyönyörű színésznőnk, Bánovits Vivianne, akit legutoljára Az énekesnő című filmben láttam. Megejtően szép alakítása döbbenetes kort idéz: az 50-es években házasként egymásba szeretni, – egy énekesnőnek és egy futballistának, – megkísérelni nyugatra szökni, majd besúgás miatt lebukni a Rákosi-diktatúrában, végzetes volt. Vivi szerelemben fürdő lelkét igencsak megviselte a szerep.
Nagyon jól áll neked a kismama szerep is. Hogy érzed magad ebben a csendesebb időszakban?
Már az utolsó heteket töltöm. Eddig nagyon szuperül ment minden. Az első heteket leszámítva az egész várandósságom nagyon pozitív élmény. Most érzem azért, hogy az időjárás nem kedvez az állapotomnak, de izgalommal várjuk kisbabánkat a férjemmel. Tudatosan készültünk erre az időszakra, ezért költöztünk ki egy természetközeli helyre. Dunapart, sok játszótér a közelben és egy kis kert is tartozik a házhoz. Úgy gondolom a gyerekvárás és majd a gyereknevelés, mint édesanyának és mint színésznek is egy olyan pluszt tud adni, amely mélyen az ember lelkében marad. A most felgyűlő érzéseket, tapasztalásokat később a szerepeimben is nagyon jól fogom tudni használni.
Az énekesnő című tévéfilmben játszott főszereped megindító volt. A kommunista diktatúra áldozata volt az a szerelem, amelyet rajtad keresztül élhettünk át. Mit éreztél közben?
Nagyon megérintett a téma. Egy olyan nő bőrébe kellett bújnom, akivel valóban megtörtént ez a szerelmi tragédia. Nemcsak hihetetlen volt, de szörnyű is, hogy ilyen lelki tragédiákat megéltek emberek. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy az énekesnő ilyen megpróbáltatás után is színpadra tudott állni és énekelt. Nem is akárhogyan.
Szűcs Sándor egykori magyar futballválogatott és Kovács Erzsi táncdalénekes szerelmi kapcsolatának állít emléket a film, miközben a kommunizmus borzalmait is bemutatja.
Nagyon sok videót néztem, rengeteg hanganyagot hallgattam. Nehéz volt belehelyezkednem egy ilyen drámai szituációba, hisz elképzelni sem tudtam, hogy egy ilyet, hogyan lehetett túlélni egyáltalán. Ha belegondolok, hogy elvesztem a szerelmemet… Ez volt a legnehezebb, átélni ezt leírhatatlan nagy fájdalmat és persze megélni azt a lehetetlen helyzetet, amibe ők kerültek. Ellehetetlenítették őket a saját hazájukban. Azt a fajta szabadságvesztést, amit ebben a korban kaphattál, több mint félelmetes. Megismerni a menekülési módszereket rettentő ijesztő volt, ahogy a börtön, és annak a megélése is. Aztán szembesülni azzal, hogy elvették a szerelmedet és az egész elképzelt életed összeomlott.
Volt technikailag olyan feladat, amely kihívást jelentett?
Az éneklés mindenképpen egy olyan technikai feladat, amely ugyan a stúdióban ér véget, de élőben is végigénekeltem. Az énekesnő hangszínét, azt az éneklési stílust is le kellett vennem, meg kellett tanulnom ezt az erőteljesebb hangzást. Füllel érzem inkább, de tónusosabban, mélyebben, kicsit orrhangon énekeltek annak idején. Teljesen máshogy és máshol képezték a hangjukat. Ma sokkal musicalesebben, csilingelőbben éneklünk.
Magyar Mozgókép Díjat nyert a filmetek…
Csodálatos volt, hogy díjazták a filmet. Megkapta a legjobb tévéfilm díjat és engem is jelöltek a legjobb főszereplő kategóriában. Ez nagyon megtisztelő.
Melyik az a szerep még, ami számodra sokat jelentett?
Gyerekként, fiatal kamaszként nagyon sokat ábrándoztam arról, hogy színész leszek. Akkor gyerekszínészként játszottam az Egri Gárdonyi Géza Színházban. Mindig azt képzeltem, hogy mekkora dolog lesz, amikor igazi színészként állhatok majd azon a színpadon. Ha az akkori tizenhatéves önmagamnak valaki azt mondja, hogy ilyen filmeket megcsinálhatok, hatalmas boldogsággal töltött volna el, és persze egyúttal hihetetlen érzés is lett volna. Ugyanilyen hihetetlen volt az is, hogy ebbe a színházba hívtak vissza Júliát játszani! Oda, ahol egymondatos kis szerepeim voltak gyerekként és csak bámultam a nagy színészeket. Hálás vagyok az életemnek, mert csodálatos színházi és tévéfilm főszerepeket játszhattam el. Az egyik legfontosabb első ilyen szerepem a Pillangó című film volt!
Akkor írták rólad, hogy Bánovits Vivianne az utóbbi 10-15 év legszebb és legfényesebb magyar filmcsillaga. Egyébként film képi világa is gyönyörű.
Óriási színészekkel játszottam együtt, Szirtes Ágival, Gáspár Sándorral, Cserhalmi Györggyel, Ráckevei Annával, Reviczki Gáborral. Rettenetesen izgultam, egyszerűen nem hittem el, hogy ott vagyok. Csodálatos volt ez a munka és a filmnek is jó visszhangja volt. Ennek köszönhetően még öt filmet is készítettünk együtt Vitézy Lászlóval.
Neked amolyan klasszikus arcod van. A régmúltban is szép, a mai korban is az.
Ez annyira az előnyöm is, mint hátrányom. A régi magyar filmekhez tökéletes. Ha más korban születtem volna, akkor valószínűleg még több lehetőséget kapnék. Ma viszont a film és a színház is elment egy olyan irányba, hogy egészen más arcokat keresnek. Karaktereket. Lényeg, hogy valamilyen legyen. Mindenképpen egy kicsit fura. Én viszont nem vagyok bekategorizálható. Klasszikus az arcom. Ami nagyon passzol ezekhez a régi kosztümös történetekhez, a régi korba nagyon beleillik az arcom, de a mai filmekben ahol nagyon extrém külsőket keresnek, ott nem én vagyok a befutó. Ha a hangszíned, a karaktered, a külsőd, a gesztusrendszered, a szemed nem olyan, amilyet keresnek, lejátszhatod a csillagokat az égről, akkor sem téged választanak.
Ha rád lenne bízva, akkor milyen szerepet szeretnél eljátszani?
Szerencsés vagyok, sokmindent eljátszhattam és imádom a kosztümös filmeket. Szívesen játszanék lovagkori amazon szerepet, vagy egy sci-fi témában utaznék a jövőben, de szívesen eljátszanék a mai korban egy lányt, aki nagyon mai. Egy drogos ku**a szerepére, pédául nem engem képzelnek el, ahhoz állítólag túl lágy az arcom, túl kedves a szemem. A romlottságot, a sötét oldalt sehogy sem akarják összehozni velem, holott nagyon szívesen eljátszanám! Engem nagyon érdekelne, hogyan penderítene ki a komfortzónámból egy ilyen szerep!
A komfortzónádból való kilépés számodra kihívás, vagy természetes munkafolyamat?
Mindenképpen kihívás. Szerencsére mindig volt egy eggyel nagyobb ugrás. Lacival azért szeretek dolgozni, mert a vele készült filmek mind a lelkünkről szólnak. Nagyon sok közeli van. Nem véletlen, mert az arc nem tud hazudni.
Munka közben mikor feledkeztél meg utoljára az időről?
Kerültem olyan állapotba, amikor úgy éreztem, mintha ott lennék, abban az időben. Színpadon is voltak pillanatok, de ezt inkább forgatásokon éreztem. Minden annyira olyan, a ruhád, a díszlet, mintha hirtelen átrepülted volna az időt. A kollegám belenéz a szemembe, abban az időben, abban az állapotban, ahol vagyunk! Akkor teljesen azt érzem, – ezért is imádom a munkámat – hogy valójában is ott vagyok. Mintha tudnék utazni az időben és megélhetek különböző életeket! A filmezés ezért a szívem csücske, mert nem kevés olyan pillanatom, jelenetem volt, amikor közben teljesen elfelejtem, hogy valójában hol vagyok. Természetesen egy egész stáb dolgozik azért, hogy ezt érezhessem.
Melyik korban élnél szívesen?
Nehéz kérdés. Egyszer azt érzem, hogy boldog vagyok a jelenemben, de közben nagyon sok minden érdekel. Az 1920-as évek, a füstös bár hangulat, elegáns miliő, titkos románcok, nagyon izgalmas lehetett. Táncosnő nagymamám kora is érdekelne, a maga különleges színházi életével, amikor a művészbejárónál várták a színészeket, művészeket az előadás után. Elismerték őket, de persze a háttérben volt ott minden, besúgás, félelemkeltés, sokan éheztek is, mégis volt súlya ennek a szakmának.
Írta: Tarnócai Éva
