Számomra mindig ő volt A kaszkadőr. Egész életében minden porcikáját az adrenalin tartotta mozgásban.
Itthon ő volt „a Menyus” Németországban és külföldön, pedig René Dutombé. Hihetetlen sok filmben szerepelt, a Terminátorban, a Menekülés a győzelemben, a Trójában, a Mennyei királyságban, a Robin Hoodban, a Cleopátrában, a Borgiákban, a Herkulesben, a Valkürben. Segítette Stallonét, Dennis Quaidet, James Belushit. Van miről írnia, hamarosan nyomtatásban is olvashatjuk filmes élményeit, a kezdeti őrültségeitől, – amit még nem vett a kamera, – a magánéletén keresztül az autogram osztogatásig.
Mikor érezted azt először, hogy eufórikus, időtlen állapotba kerültél és tudtad ez a munka lesz a megélhetésed?
Gyerekkoromban hallottam a kaszkadőrködésről, és láttam is kaszkadőröket, de igazán nem tudtam elképzelni, hogy mit csinálnak. Eredetileg légtornász szerettem volna lenni, lengő trapéz artista. Mikor láttam őket a cirkuszban, leesett az állam. Gyerekként én is leugráltam az emeletről, esernyővel. Sokat fogócskáztunk, és mikor a srácok két oldalról bekerítettek az emeleten, – ez úgy három és fél, négy méter magasan volt – egyetlen út maradt számomra a házban, hogy kiugorjak. Azt láttam, hogy virágágyások vannak alattam, így fel sem merült bennem, hogy valami bajom lesz. Hogy jutott ilyen az eszembe? Azt tudom, hogy jó érzés volt, mikor jött az a bizonyos adrenalinfröccs. Később, mikor kábé 3. osztályos fejjel álltam a K-hídon, a Hajógyári szigeten és éreztem, hogy le kell ugranom, az sem volt rossz érzés.
Kell? Ki mondta, hogy ugorjál?
Senki. Be akartam bizonyítani a többi srácnak, hogy vagyok valaki. Mindig kerestem a kihívásokat. A szabadságot. Azt mindennél jobban! Talán az amikor te döntesz valamiről, te akarod megcsinálni, az az érzés egyenlő a szabadsággal. Ha kötelezővé teszik, az már más. Egyébként a mai napig ezt keresem. A szabadság jelenlétét. Nem szeretem, ha behatárolják az időmet.
Végül sportolóként, kajakosként lettél villanyszerelő. Hogy kerültél a kaszkadőrök világába?
Sportállásom volt. Amikor világosítóként véletlenül bekerültem a Filmgyárba, akkor láttam először Szamurájt és a többieket. Az egyik jelenethez autós ütközést próbáltak. A srác, aki a vezető szerepét játszotta, úgy szállt ki a csattanás után, mintha semmi nem történt volna. A mozdulatai, az arca nyugodt volt, pedig előtte 50-nel csapódott egy roncsnak. Aztán jött egy másik: lángra lobbantották, és pár másodperc múlva ledobta magáról a tűzálló takarót, mintha ez is csak a napi rutin része lenne. Ott álltam tátott szájjal. Az volt az a pillanat, amikor elköteleződtem.
Gondolom tetszett, amit láttál, dehogy mennyi meló, izzadtság volt amögött a jelenet mögött, az csak később esett le.
Ez a része akkor nem érdekelt. Tudtam, éreztem, hogy ez nekem való. Bármi áron ezt akartam. Persze, már akkor felfogtam, hogy a kaszkadőr munkára mindig elő kell készülni és általában 2-3 hetes munka előzi meg azt az olykor csak 30 másodperces akciójelenetet. Mikor befogadtak maguk közé, már tudtam, hogy a jelenetek, csak hab a tortán. Nagyon kemény edzések készítettek fel bennünket arra, hogy meg tudjunk csinálni észveszejtő dolgokat. Szamurájnál a „kaszkadőr valuta” a kitartás volt.
A könyvemben az indulásomat is részletesen leírom. A pokolközeli edzéseket, a szivatós jégcsákányozást, a kemény szőnyegre eséseket, a mindenhol sajgó porcikákat és a kaszkadőr család különlegességét. A kezdetek után egyébként életem nagy részében akkor edzettem, oda utaztam, azt csináltam, amit én szerettem volna. A munka viszont mindig szent volt, így szabadon boldogan megtettem mindent azért, hogy azok a jelenetek tökéletesek legyenek, vagy legalábbis annak látsszanak. Lehet pénzed, hírneved, elismerésed, de ha nem vagy szabad, akkor semmid sincs. A szabadságért sokszor meg kell küzdeni – néha az országhatárokkal, néha a környezeteddel, de legfőképpen saját félelmeiddel.
Gondolom, azért voltak minden idődet, energiádat, képességedet igénybe vevő nagyon nehéz kaszkadőrmunkáid.
Igen, például a Trója. Több, mint 20 éve volt, hat hónapon át dolgoztunk, Máltán. Ötven kaszkadőr, tizenhárom nemzetiség dolgozott együtt a filmben, mi négyen voltunk magyarok, 1500 kaszkadőr közül választottak ki minket. Teszteltek, ki hogyan és mennyit tud futni, a lóháton hogy bírjuk a rohamot, és főleg: ki mennyire tud bánni a karddal. Ezen kívül volt 150 bolgár extra statiszta. Ügyes srácok voltak, de nem kaszkadőrök. Éjjeli is voltak forgatások, pihenni nem tudtunk, mert abban a szállodában, ahol laktunk, civilek szórakoztak hajnalig. Mindig koszosak voltunk. A parókák miatt egy órát kellett ülnünk minden nap, hogy felszereljék a fejünkre, hogy a csatajeleneteknél ne essenek le. Az egész testünket minden nap többször lekenték, hogy barnásan csillogjon. Első hét még okés volt. A második elment, a harmadik már borzasztó volt, a negyedik héten pedig már kezdtünk kiborulni. Volt olyan komoly két héten át tartó, robbantásos, égéses előkészületi feladatunk, aminek – akkor úgy éreztem, – semmi de semmi értelme nem volt. Minden mozdulatot pontosan be kellett lőni. Úgy éreztem, sokkal hamarabb el tudtam volna készíteni.
Viszont voltak olyan jelenetek, amikor minden előkészület nélkül beküldtek minket egy égő utcába, ahol minden irányból lőttek ránk, folyamatosan robbantottak, és fogalmunk sem volt, hogy mi, honnan fog jönni. No, ott aztán semmit sem tudtunk. Az első forgatási nap nagy pofon volt számunkra Piroch Gábor kaszkadőrrel, ki kellett ugranunk abból a hajóból, amely megérkezik Trója partjaihoz. Az első sorba kerültünk, a hajó legmagasabb pontjáról ugrottunk, mert az alacsonyabb pontokat elfoglalták a csehek. Hárman lesántultunk azonnal, Gábor, Attila, meg én. Szétment a lábunk, de szerencsére jött egy háromnapos eső és így ki tudtuk pihenni. Ezután már nem ugrottunk a hajó tetejéről, hanem lemásztunk a hajó oldalán és onnan ugrottunk. Ekkor meg elkezdtek velünk üvölteni, mert nem úgy csináltuk, mint az első nap. Aztán a sivatagban forgattunk, Cabo San Lucasban, Mexikóban. Meleg volt, meredek dombokon, térdig érő homokban kellett felfutnunk, hihetetlen sokszor, menet felszerelésben. Naponta harcoltunk a homokban. A spanyolok lóban, a németek, az amerikaiak a technikai sportokban jók, mi magyarok szerencsére nagyon jók vagyunk mindenben.
A világ egyik legnagyobb filmje. Ki gondolná, hogy a siker és csillogás mögött ott lapul a valóság…
…a testi sérülések, a félelem, a kimerültség és a honvágy. Csak, hogy érzékeltessem a veszélyességét ennek az akciónak, az extra statiszták között volt egy máltai srác, aki mögöttem ugrott le a hajóról, és szegény nem tudta, milyen mély a víz. Hát, mélyebbre számított, eltört a combcsontja, ott feküdt a vízben, üvöltött szegény, nagyon rossz volt látni, aztán két napra rá hallottuk a hírt, hogy meghalt a kórházban. Három gyermeket hagyott hátra.
Történt valami, ami a napi gázsin túl előre vitt a karrieredben?
Ugyan nem úgy tűnt, hogy ez a sztori előrevisz, de mégis így történt. Egyszer egy meredek lépcsőn kellett felfutni, de a végén azt hittem kiköpöm a tüdőmet, pedig teljes erőből neki kellett volna rohannom a lépcső tetején álló top amerikai kaszkadőrnek, David Leitch-nek. Aki mellesleg a John Wicket rendezte. Sajnos ez annyira nem jött össze, mert örültem, hogy felérek, de azért nekifutottam valahogy. Ő el kezdett panaszkodni, aztán jól leszidtak, hogy miért nem lököm fel rendesen. A lényeg, hogy akkor elég negatívan állt hozzám David, de olyan jóba lettünk utána, hogy elhívott dolgozni a Speed Raser-be, és ekkor voltam a dublőre John Goodmannek.
Melyik filmben volt a legnehezebb dolgod szakmailag?
Ausztriában kellett egyszer vízbe esnem motorral. Ugyan a film kockái szerint sziklákra estem, de valójában vízbe. Viszont épphogy megúsztam. Lényeg az, hogy kábé tizenöt méterről kellett a sziklafalon át beugratnom a vízbe. Kimentünk, lehelyszíneltem, kitaláltam, hova kell tenni a rámpát, és úgy terveztem, hogy csak a felvételre jövök ki, Magyarországon készülök fel a munkára. Mikor kimentem, azt látom, hogy egyáltalán nem oda lett építve a rámpa, ahova én kértem. Nem az egyenes útra építették, hanem oldalra és így csak 6 méterem maradt rágyorsulni, és mivel kanyarodnom kellett, megfarolt a motor és épphogy átestem a sziklákon. Nagyon kicsin múlt az életem.
Tizenöt métert repültem így is, kép-hang elment, három bordám elrepedt. Viszont a felvétel nagyon jól sikerült. Szintén Ausztriában történt a következő eset. Van egy olyan eszközünk, amely segítségével megelőzhető a földbe csapódás, egy csörlőszerű eszköz, amellyel zuhanás közben le lehet fékezni a szabadesést. Ez esetben egy motort engedtünk le egy sziklafalról, ez az eszköz tulajdonképpen egy fék, de nagy volt a rántás, kiszakadtak a rögzítések és szétvágta a lábam.
Jó ég! Gondolom a sérülések a kaszkadőr munka velejárói.
A mennyei királyság forgatása közben is lesérültem, ahol Jeremy Ironsnek voltam a dublőrje. A jelenetem szerint egy újzélandi srácot hátulról levágok, majd kilovagolok a képből. Mikor kilovagoltam, akkor egy lelkes marokkói statiszta, aki a háttérképet biztosította, nagy buzgóságában odavágott még egyet a karddal, amit a kezemmel hárítottam, hisz már nem vették a kamerák. Háromszor operálták a kezemet és a mai napig be van drótozva, egy évig voltam betegállományban.
Voltak könnyednek nevezhető pillanataid is?
Mikor elvállaltam Ben Becker felkészítését a Két szív a korona ellen című filmben. Ez egy kétrészes tévéfilm volt. Ben volt Trenck pandúr, olyan kalandos élete volt, mint Benyovszky Móricnak. Tulajdonképpen személyi edzője voltam Bennek. A másik, amikor kihívtak Münchenbe egyetlen jelenetre, és kizárólag az öklömre volt szükség, nem is látszott más a felvételen. Csak behúztam egyet a levegőbe. Összesen egy órát voltam ott és el is értem visszafelé a vonatot. Volt ilyen is.
A Cleopátrát se hagyjuk ki. Mikor is forgattátok?
1999-ben, Marokkóban. Másfél hónapig tartott a forgatás, de nagyon rosszul éreztük magunkat. Igen, fontosak a körülmények. Minket a lovainkkal beraktak az első sorba, az arabokat meg mögénk osztották be. Minden hegymeneti vágta után egy-két arab lovas kaszkadőrt elvitt a mentő, mert iszonyatos por volt mögöttünk, semmit nem láttak, a föld hepehupás, göröngyös, a lovak egymás után buktak. Három magyar kaszkadőr, Piroch Gábor, Móra Attila és én dolgoztunk a Kleopátrában. Másnap kinn ettem valamit és olyan rosszul lettem, hogy helyettem Attilának kellett a másnapi jelenetet, egy „összelovaglást”, csatajelenetet végrehajtania Marcus Antoniussal, vagyis Billy Zane-nel. Billy Zane akkorát odacsapott, hogy szegény Attilának 4 foga bánta. Kórházban kellett összevarrni. No, ezt úsztam meg én.
Bud Spencerrel is verekedtél. Milyen embernek ismerted meg?
Amikor annak idején a Bujtor-filmekre készültünk, áhítattal néztük, hogyan osztja az „Óriás” a pofonokat. Aztán pár évre rá ott voltam, szöveges szereppel mellette! Az – Óriás nyomozó – Big Man sorozat egyik epizódjában, a Halálbiztosításban. Münchenben a Seraton hotelben kezdtünk, a belső jeleneteket már Rómában vettük fel. Bud akkor már rosszul látott, ezért a próbákat inkább a dublőre csinálta végig, ő maga csak a felvételekre állt be. Persze volt olyan pillanat, amikor az ökle véletlenül tényleg elért. Tündéri ember volt. Úgy kiállt a kaszkadőreiért, hogy ez legendás volt. Ugyan sikerült kihozatnom néhány magyar kaszkadőrt a filmbe, de a nagyjelenetet az olaszok csinálták meg.
Egy hétre leállt a forgatás Bud bokája miatt, de igazából csak meg akarta várni, hogy kiérjenek szeretett olasz kaszkadőrei. De Brad Pittet is nagyon bírtam. Többször kerültem közel hozzá. Volt egy jelenet, amikor én kaptam azt a feladatot, hogy mögötte haladjak és ha valami veszély van, meg tudjam védeni, Jó fej volt. Örökké testőrökkel volt körbevéve, és egyszer hoztak neki egy quadot, felszabadult örömében le-föl motorozott, mint egy gyerek és kérte, hogy közben lövöldözzük nyíllal. Nagyon vagány, jóhumorú srác volt. Magyarországon is dolgoztam vele.
Csinálnád újra? Kaszkadőrként megismételnéd az életed?
Hogyne! Ez volt az életem. Kalandos volt. És veszélyes, én még az őskorból jövök, amikor a védőruha egy üveg pálinka volt. Tulajdonképpen Piroch Gáborral reformáltuk meg a kaszkadőr létet Magyarországon. Egy új stílust kezdtünk építeni, belevittük minden tapasztalatunkat, én, amit Németországban tanultam, Gábor pedig azt, amit Amerikában. Amit a James Bond filmekből tanultam, az is egy nagy tanulság és érték volt, már ami a technikai dolgokat illeti. Ezért is hívtak bennünket Marokkóba, Mexikóba és sorolhatnám. Viszont ha a fizikai dolgokat nézzük, az ügyességet, a felkészültséget, abban nem volt párunk. A mi időnkben még divat volt a nagy totál, egészében lehetett látni az akciójeleneteket. Ma már a közelikre mennek rá, azt próbálják elérni, hogy a néző úgy érezze, benne van a jelenetben.
A család együtt maradt ebben a folyamatos utazásban?
Két lányom és egy fiam van. A nagylányom Angliában él, a kisebb itthon, ahogy a fiam is. Van egy másik családom is, a kaszkadőrcsaládom. Többször összehívtam a kaszkadőröket, sajnos idén három barátomat veszítettem el, Szabó Ferikét, aki Eb ezüstérmes cselgáncsos volt, olimpiai pontszerző és remek kaszkadőr, Móra Attilát, aki a legjobb barátom volt és Tóth Istvánt, Totyát, aki az öttusázók világából érkezett hozzánk. Én már csak élvezni szeretném az életemet. Egy fürdő mellé költöztem, fürdőköpenyben sétálok át, jól érzem magam. A kaszkadőr élet nem arról szól, hogy hősnek születsz. Hanem arról, hogy nap mint nap vállalod a kockázatot, és minden esés után felállsz. Az élet is pont ilyen – tele van bukásokkal és veszélyekkel, de mindig van tovább.
