Balázsovits Lajos a Nemzet Színésze! 1946-ban született Nagykanizsán. 1969-ben szerzett diplomát a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Ugyanabban az évben csatlakozott a Madách Színház társulatához. 1974-től a Vígszínház, 1979-től a Mafilm társulatát erősítette. 36 évesen Balázs Béla-díjat kapott, 41 évesen érdemes művésznek választották. Újra a Madách Színházhoz, majd a Nemzeti Színházhoz szerződött. Húsz éven át volt a budapesti Játékszín igazgatója. Hét éve örökös tag a Halhatatlanok Társulatában, két éve Nagykanizsa díszpolgára.
A palacsintás király Éliás királyfijaként szerettem bele először Balázsovits Lajosba. Annyira irigyeltem Detre Annamáriát, hogy Dínom-dánom ország trónörököse a szép, fiatal királyfi feleségül vette.
– Hogy van drága Művész úr?
– Mindig a koromhoz és az egészségi állapotomhoz igazítom az életemet. Most kicsit jobban vagyok, de nem szabad sokat beszélnem.
– Ez a díj óriási dolog! Szívből gratulálunk!
– Köszönöm. Különösen értékes a számomra, mert ezt a díjat egy komoly szakmai kuratórium hozta és nem egy pillanatnyi politikai szél fújta az ölembe. Tudom, hogy kik ennek a nagyon tiszteletreméltó társaságnak a tagjai. Nagyszerű dolog volt, hogy Schwajda György megalapította ezt a díjat azzal a céllal, hogy legyen egy olyan életműdíj, amelyet elismerésre méltó kollegák ítélnek oda, az általuk megbecsült kollegának. Tizenkét színésznél biztos sokkal többen megérdemelnék ezt a kitüntetést.
– Utazzunk egy kicsit! Majdnem 40 évet vissza az időben. 1981. Ricardo Fontana atyát, egy jezsuita papot játszik A Helytartó televíziós változatában, amikor a katolikus egyház elszalasztotta azt a lehetőséget, hogy szót emeljen a zsidók náci üldöztetése ellen. Ugyanebben az évben Ezüst Medve díjat kapott Örkény Requiemjének forgatókönyvéért a rendező Fábri Zoltán. Ön egy politikai okokból bebörtönzött kommunista ifjúsági vezetőt alakít, Pistát, aki egy jelenetben végigfut egy hídon és ennek kapcsán testnevelő édesapám megjegyezte, hogy Önnek van a színészek közül a legatletikusabb mozgása.
– Ezt örömmel hallom, jól esik! Mindenféle mozgásóránk volt a főiskolán. Sokat sportoltam, lovagoltam. Összetett dolog ez, hogy ezekből a sportmozgásokból ki mennyit sajátít el, az részben alkati kérdés. Hogy papot játszom, kanonokot, katonát, minisztert vagy börtönlakót, számomra mindegyik egy szerep, feladat. Nem szeretek nosztalgiázni. Soha nem nézem meg a régi filmjeimet. Ezer éve nem is láttam őket, kizárólag akkor szaladok bele egyik, másik filmembe, ha valamilyen jubileuma van. Körülbelül 80 tévéjátékot, tévéfilmet forgattam. Túlságosan kritikus szemmel néztem magam mindig, mai szemmel bizony megmondanám magamnak, hogy ezt most hogyan csinálnám.
– A közönség egészen mást lát, mást néz egy filmben, mint Ön.
– Persze, mert a közönség mindent túlmisztifikál. Nekünk ez ugyanolyan természetes, – ha pap vagyok, vagy illegális kommunista rab, – mint mondjuk a fogtechnikus számára, hogy éppen miből és kinek készíti a koronát. Itt is, ott is a kész mű meghálálja a munkába épített kreatív energiát. Ez is, az is egy szakma. Olyan ez, amikor egy költőt megkérdeznek arról, hogy mit élt át, mikor azt a bizonyos költeményt írta. Például mit érzett József Attila, az Óda írása közben annál a sornál, hogy .. Itt ülök csillámló sziklafalon? A titkokat sosem tudhatjuk meg. Vannak kollegák, akik szeretnek és tudnak a lélektani háttérről írni. Ha fellapozza Gábor Miklós, Latinovits Zoltán írásait, akik saját szerepeiket is elemzik benne, vagy Luis Bunuel Utolsó leheletem című önéletrajzát elolvassa, rácsodálkozhat, hogy milyen szakmai titkaik voltak, legyen az a színészet, vagy a filmkészítés rejtélyei.
– Ezt most azért mondja, mert Önnek is voltak, csak nem írta még meg?
– Hogyne! Van aki le tudja írni, van aki még nem tette meg, de ami késik, nem múlik. Nem mondtam még le a visszaemlékezésekről. Engem inkább az őszinte kitárulkozásuk fogott meg. A színészek többsége civilben nagyon szemérmes ember. Mindig meglepődöm, amikor egy kolléga olyan bátor, hogy leírja a műhely és élettitkait.
– Mesterség vagy művészet a színészet?
– Hogy a mesterségből hogy lesz művészet, azt egy finom kis határ választja el egymástól és nagyon nehéz megfogalmazni. A színésznek vagy van kisugárzása, vagy mesteremberként űzi a szakmát.
– Lehet tudatosan is csinálni?
– A jó színész is tudatos, egy bizonyos határig, de ez a színészkedés egyfajta tudathasadásos állapotot igényel. Sok beteg kollégát az orvosok pszichiáterhez irányítanak. Ez nagyon hibás kezelés, hisz a mi foglalkozásunk önmagában egy lélekbúvár szakma. Arra treníroznak bennünket, hogy önmagunk pszichológusai tudjunk lenni, és képesek legyünk kezelni a külöböző bennünk lévő jó és rossz tulajdonságot. Furcsa és egyben gyönyörű foglalkozás ezt uralni. Olyan bugyrokat nyitunk ki, amelyeket a hétköznapi ember soha nem tesz meg, mert megijedne attól, amit odabenn lát.
– Megijedne önmagától?
– Meg ám! Éppen emiatt a színésznek nagyon kell ismernie önmagát. A szakmának pedig van egy technikai része, de igazából saját magából dolgozik, önmagából merít a színész. Ha nem tud, mert például gyilkost játszik, és nincs benne gyilkos indulat….
– Állítólag mindenkiben van, csak sokan tudjuk kezelni…
– Sokan meg nem. A színésznek meg ezekben a bugyrokból kell összebányászni a hozzávalókat és ezek persze nagyon veszélyes vizek… Ez egy elég szélsőséges példa.
– Mi van akkor, ha az ember benne marad a szerepben?
– Aki nem tud kijönni a szerepből, az amatőr. Oly annyira, hogy szerintem soha nem is volt benne igazán. Egy igazi Hamlet, Gábor Miklós, pontosan tudta meddig játszik. Amúgy óriási hatással volt rám az ő Hamletje. Bessenyei Ferenc, fantasztikus Bánk bán volt, de ha előadás után kiment az utcára egyből visszaváltozott Bessenyei Ferenccé. Az ember bemegy az öltözőbe, felveszi a jelmezt, a cipőt, magához veszi a kellékeket és miközben sminkelik, szépen átalakul azzá, akit játszani fog. Játék közben is van egyfajta finom kontroll, hogy az ember uralni tudja a szerepét, de amint leveszi a jelmezt, mindez eltűnik. Ha ez nem így lenne, a színész megbolondulna. Szegeden Ruszt Jóskánál Az Arbat gyermekeiben játszottam Sztálint, nagyon igényes, egy órás maszkolás volt előtte, a televízió egyik legkiválóbb maszkmestere, Sommer Kati csinálta, mikor készen lett magam is ledöbbentem. Érdekes volt, hogy ugyan akkor 183 cm magas voltam, de ahogy elnéztem a képeket, Sztálinként,- aki alig volt 168 centi, – én is sokkal, de sokkal alacsonyabbnak tűnök.
– Mi volt az a szerep, amelyben mindenképpen szeretné, hogy nézzük meg Önt és miért?
– Nem gondolkodtam ezen, de egy színész azt a szerepét választaná erre a célra, amelyben sikere volt. Én visszamennék Nagykanizsára a 4. gimnáziumi osztályba, amikor az Antigonéban Kreont játszottam és bemutattunk Keszthelyen a Balaton Múzeum előcsarnokában. Mikor a kaposvári színház egy hónapig Nagykanizsán játszott, állandóan ott lógtam a nyakukon. Bár szavalóversenyeken labdába sem rúgtam, egyszer Kodály Zoltán mégis megdícsért, hogy szépen beszélek és megkérdezte nem akarok-e színész lenni. Mindig színész akartam lenni, bár apám kedvéért beadtam a jelentkezésemet a Jogi Egyetemre is. Hamarabb érkezett a Színművészetiről az értesítő, hogy felvettek.
– Ilyenkor sokminden és sokmindenki eszébe jut az embernek, akik segítették vagy pusztán hatással voltak rá?
– Nekem Füst Milán Ez mind én voltam egykor című műve jutott most eszembe. A példafüzér azoknak, akik élni és gondolkozni akarnak a világban, ahol “szebbnek ítéltetett a tört szem, mint a ragyogó”. Ebben az is benne van, hogy amit az ember létrehozott, azt nem egyedül tette, hanem nagyszerű tanárokkal, kollégákkal, rendezőkkel, operatőrökkel. Szakmailag Szinetár Miklósnak nagyon hálás vagyok, tőle tanultam a színészmesterséget a főiskolán. Fischer Sándortól a beszéd technikát, Gosztonyi Jánostól pedig a művészi beszédet. A színészek közül óriási hatással volt rám a Peer Gynt a régi Nemzetiben, Bodrogi Gyula és Latinovics Zoltán közös játéka a II. Richardban, 1962-ben a Körszínházban, amit Kazimir Károly rendezett. Megadatott nekem, hogy olyan fantasztikus rendezőkkel dolgozzak én is, mint Sára Sándor, Fábri Zoltán, Jancsó Miklós és Makk Károly.
– És ez a szakmai sor indult Esztergályos Károllyal..
– Életem első tévéfilmje volt, – Paradicsomi játékok – 22 évesen. Utána a legjobb férfialakítás díját kaptam Sára Sándor a Feldobott kő című fimjében Pécsi Magyar Játékfilmszemlén, 1969-ben.
– Ön hihetetlen jóképű volt, színészi képességei mellett ezt is észrevették Olaszországban. Komoly ajánlatot kapott, mégis itthon maradt.
– Luchino Visconti olasz rendező meghívott Rómába, Thomas Mann Kiválasztott című regényéből akart flmet csinálni és nekem szánta a főszerepet, de sajnos ez a halála miatt meghiúsult. Azért forgattam több olasz rendezővel és Jancsó Miklóssal is Olaszországban. Nádasdi Kálmán és Páger Antal négyszemközt próbált rábeszélni, hogy válasszam Olaszországot, de mindig hazajöttem, egyrészt, mert a család és a szerelem idevonzott, másrészt úgy gondoltam, van egy hazám, én pedig magyar színpadon akarok magyar színész lenni.
Írta: Tarnócai Éva