A Párizsi éjszaka naná, hogy fülledten erotikus produkció. Libbennek a kurta szoknyák. Mozgásban vannak a hosszú combú női lábak, ringanak a csípők, guvadnak a férfi szemek.
Párizs a fellángoló szerelem, a tomboló erotika, a szabados élet, a mulatók világa is. No és a bevaduló, tomboló kánkáné, a féktelen nőiség buja táncáé. A Párizsi éjszaka című zenés-táncos produkció – aminek ötletgazdája, producere Bán Teodóra – elején nem véletlenül szól vérforraló kánkán, ha úgy tetszik, az érzékiség himnusza. Guszta, színes, gondosan vasalt ruhákban sétafikálnak rá a táncosok. Pedig a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara kapásból belecsap a lecsóba, már ekkor „tombol” a zene, Somogyi-Tóth Dániel vezényletével, aki rögvest olyan lendületesen „szuggerálja” a muzsikusokat, hogy hamarosan csuromvizes lesz az inge. A táncosok pedig csak flangálnak föl-alá, ezen kissé fel is húzom magam, hogy mi ez a lagymatagság, ilyen muzsikára miért nem lendül szaporán kapásból a lábuk!?
De ők nyugisan, békésen lépdelnek, a háttérben a szerelem városának képeit, az ottani hangulatot megidéző festményeket vetítenek a Margitszigeti Szabadtéri Színház nézőterét dugig töltő közönségnek. Lehetne rögtön kirobbanóan kezdeni, de ez a bemelegítő, a város miliőjét megidéző életkép, a szereplőket még kímélő hangulat megteremtése. Mustráljuk csak nyugodtan végig őket tetszetős jelmezeikben. Kidolgozott testű szép emberek flangálnak a deszkákon szép ruhákban. Nincs gondjuk. Lazán flörtölgetnek. Csupa élvezet az élet számukra. Könnyedek, elegánsak. Lefoglalja őket a másik nem. Fessek és fiatalok. Gyönyörködve mustrálgatják egymást. Mi is gyönyörködjünk bennük, ha már mi nem vagyunk ilyen szépek és gondtalanok, legalább erre az estére próbáljuk átadni magunkat az ő életérzésüknek. Lerí róluk, hogy nekik az élet szép. Iparkodjunk némiképp mi is hinni ebben.
Fokozatosan lesznek lendületesebbek a táncok Valc Szabolcs rendező és Stana Alexandra, Hegyes Berci koreográfusi intenciói szerint. Jönnek a mind gyorsabb iramú pörgések, forgások, „lábdobálások”, olykor némi akrobatika is becsúszik. Kis konfliktusok is adódnak, akár többen is „csatába” indulnak” egy nőért, aki aztán kiköt valamelyik férfinél, vagy mindannyiukat, kissé gunyoros arckifejezéssel, faképnél hagyja. Évődések ezek, kedves kokettálások, nincs nagy dráma, hatalmas szerelmi csalódás, ádáz harc, minden megmarad a csipkelődés, a kellemesség szintjén.
Közben egyre intenzívebben szól Offenbach muzsikája, aki úgy volt romantikus, hogy közben forradalmi zenei újító volt, pimasz, szarkasztikus, gunyorosan szellemes, és a kánkán zenéjének megírásával telibe talált egy olyan életérzést, aminek megvalósítására azóta is sokan vágynak.
A léha gondtalanságba kell izgalom is, különben monotonul unalmas lenne. A flört, az erotika, a szerelem, mindig felfokozott érzést jelent. A műsoros éjszakai mulatók alkoholgőzös, a női testből sokat láttatni engedő, csillogó, külcsínnel teli világa mesterségesen is felsrófolja a hangulatot. Lehár Ferenc klasszikussá lett Csárdáskirálynőjének orfeumi jeleneteiben igencsak érzékletesen megidézi ezt a világot. Valaha nálunk is temérdek műsoros éjszakai lokál volt. Sokan talán még ma is emlékeznek arra, ahogy Medveczky Ilona férfiakat „berosáltatóan” vérprofin, fölöttébb kívánatosan, akár zongora tetején, táncolt, vagy ahogy Borbély Vali, aki Jancsó Miklós filmjeiben is vetkőzött, az asztalok mellett is ellejtve, csábos tekintettel, élvezettel szabadult meg a ruhadarabjaitól.
A Párizsi éjszaka ilyen szempontból disztingvált előadás. Nincs benne például sztriptíz. Nem lépi túl a polgári ízlés határait, amit amúgy a mulatók jelentős része magátólértetődő módon megtesz. De azért az előadás eljut a felhevülésig. A táncosok mindinkább tűzbe jönnek. Megbűvölten néznek a többiek szemébe. Vannak akik átizzadják a jelmezüket. Némiképp veszítenek disztingvált eleganciájukból, némelyikük akár még csapzottá, valamennyire felzaklatottá is válik, és ezzel igazi élet költözik a színpadra a megtervezett jólfésültség, jólvasaltság helyett. A tánc már nem tetszetős „sorminta”, hanem az érzések, indulatok, a csalódottság, a gyönyör kifejezője.
Keretes szerkezetként a produkció nem csak kánkánnal kezdődik, hanem azzal is végződik. Ekkor már nem „lazázik” senki, mindenki belead apait-anyait. Őrjöng a kánkán, az érzékiség himnusza. A táncosok, Mikes Anna, Stana Alexandra, Tóth Katica, Szőke Zsuzsanna, Szécsi Debóra, Sebesi Daniella, Hegyes Berci, Suti András, Köcse György, Bátor Tamás, Burcsa Balázs, Pellei Mihály már szinte szárnyalnak, ég a testük, lerí róluk a vágy, hihető, hogy a párizsi átmulatott éjszaka vége felé vannak, szerelmi beteljesülés előtt.
Hogy ne legyen minden annyira szép, az erőteljes tapsnál elered az eső. De az égi áldás nem tudja elmosni az élményt, azt, hogy csak emlékezetes este kerekedett a Párizsi éjszakából.
Írta: Bóta Gábor
Fotó: Gálos Mihály Samu
