Ahogyan Hegedűs D. Géza hideglelősen mereven, a szemét eltakaró fekete szemüvegben, lassú, kimért lépésekkel megjelenik a színen, az maga a borzadály, a ridegen érzéketlen elnyomó hatalom megtestesülése az Ármány és szerelemben, a Vígszínházban.
Von Walter első miniszterként rezzenéstelen az arca, de amikor mégiscsak rezdül, az lesz az igazán rémes. Kegyetlen elszántság ül ki rá. Az, hogy az akaratát keresztülviszi bármi áron, nem tűr ellenvetést, makulátlansággal vasalt a ruhája katonás pedantériát tükröz. Lerí róla, hogy ő itt a teljhatalmú úr, emiatt fenemód magabiztos, és, ha netán akad olyan vakmerő, aki ellen mer neki szegülni, nem ismer sem Istent, sem embert, keresztül gázol rajta, könyörtelenül eltapossa. Hegedűs D. az ő mind nagyobb színészetével, és mind több elaljasult ember eljátszásával, egymaga is képes a lidércnyomásosság fullasztó légkörét megteremteni a deszkákon. Mintha amint megjelenik, elszívná a levegőt mások elől. Előképe ennek a figurának Dr. M., aki lényegében a tömeggyilkos lágerorvos Mengele, őt Sütő András darabjában, Az álomkommandóban alakította. De, legalábbis a darab szerint, vele még lehetett beszélni, még érzelmei is voltak, ha leplezni is próbálta őket, ám most Von Walter vaslogikájú hatalomtechnokrata, aki parancsol és parancsol, és bizony akármit megparancsolhat. Eszes ember, valószínűleg még művelt is, otthon tán a zenéjével szintén erőt demonstráló Wagnert hallgat. Bár azért van benne valami primitíven állati is. Aminek pedig A hentes, a kurva és a félszemű című filmben Kodelka Ferenc az előképe. Ő sem tűr semmilyen ellentmondást. Ránéztem a film kedvéért húsz kilót hízott, tar kopaszra vágott fejű, önelégült, pocakot eresztett, Hegedűs D. által játszott hentesre, és máris kivert a vizes veríték. A magyar ugar „látlelete”, a megállapodott bunkóságé, az elzsírosodott gondolkodásé, az ostoba kivagyiságé. Azoké, akik azt gondolják, hogy körülöttük forog a világ, és meg is csinálják, hogy ők legyenek az otrombán kukorékoló kakasok a mind nagyobb szemétdombjukon.
Von Walter a gátlástalan, törvényen felüli gazemberség esszenciája, némi kifinomultság éppúgy rejlik benne, mint bunkóság, és ezt az összetettségét még hátborzongatóan sikerül is ábrázolni. Azt is amikor végképp elszabadul, és mégiscsak előtörnek belőle a szenvedélyek, de ezek a lehető legpusztítóbbak. Az egész környezetét a saját képére formálta. Fegyveres, fekete ruhás kommandósok flangálnak föl és alá, vagy éppen rontanak be szélsebesen, brutálisan agresszíven. Ha egyikük éppen rosszkor jön, megzavarja valamiben Von Waltert, flegma mozdulattal, simán lepuffantja, mert pisztoly nála is van mindig. Emberélet nem számít. Macskaélet annál inkább, mert egy jókorát tart szinte állandóan a karjában, görcsösen magához szorítva, és akkurátusan simogatva, csekélyke szeretetre való hajlamát belé plántálva. Groteszken szánalmas. Ez az abszurd, totális elmagányosodásról is árulkodó látvány dermesztő, szintén hozzájárul a félelem légkörének megteremtéséhez, hogy egy ilyen alak mindennek az ura.
Viszonylag vidáman kezdődik pedig az előadás. Miller, a városi muzsikus és felesége perpatvaroznak egymással, Rudolf Péter, Hegyi Barbara megszemélyesítésében. Közben lerí róluk, hogy abszolút szeretik egymást, de főleg a feleség aggódik a lányukért, Luise-ért, mert szerelembe esett a miniszter fiával, Ferdinanddal, és tart attól, hogy baj lesz a rangkülönbségből. Már ekkor érződik, hogy Von Waltertől rettegni kell. De azért ez inkább mulatságosan kedves évődés, még nem vetíti elő a tragédiát, bár, hogy abba torkollik a végkifejlet, hamarosan annak is nyilvánvalóvá válik, aki eddig nem ismerte Schiller ma is elkeserítően aktuális remekművét. A kiugró tehetségű grúz rendező, David Doiasvili, aki már a Sirályt is markáns egyediséggel állította színpadra a Vígben, és a Nemzetiben is több figyelemreméltót rendezett, és a Madách Nemzetközi Színházi Találkozón is több produkcióját láthattuk a saját színházával, ezúttal is alaposan leteszi a garast. Nem rendezett hagyományos előadást.
Ferdinand és Luise, Medveczky Balázs és Márkus Luca remek alakításában, mámorosan féktelen szerelmesekként nyargalásznak akár a nézőtéren is. Bánki Róza jelmeztervező tüllszerű, átlátszó anyagból adott rájuk ruhát, hogy mindinkább kitetsszen belőle egymás számára oly kívánatos testük. Csaknem bekebelezik a másikat, annyira szorosan beléolvadnak, de tekintetük is jóformán felfalja a kedvesüket. Előttünk van két vitathatatlanul életre-halálra egymásnak teremtett ember. Egy olyan igaz szerelem, ami tán csak a mesékben és a tragédiákban létezik. Gyönyörűséges! Ettől lesz olyan förmedvényes, hogy ebbe is belegyalogol a hatalom.
Nincs semmi aktualizálás, nincsenek beköpések, odaszúrások a mostani politikának, hogy az temérdek családi, magánéleti, baráti kapcsolatba is belegázolt, fontos, szoros emberi kapcsolatokat is szétdúlt. A szöveg stílusát viszont, Forgách András fordításának felhasználásával, maivá írta Kozma András, szlengszavakat is beiktatva. Ugyancsak tüllszerű, libbenő anyagra, amely mögött az is felsejlik, ami a színpadon van, gyakran jókora méretben kivetítik a szereplőket. Így aprólékosan tanulmányozhatjuk, mi tükröződik az arcukon, még a pólusaikba is belebámulhatunk, és észlelhetjük minden kis rezdülésüket, remegő félelmüket. Merthogy nincs aki ne félne, a miniszterről is kiderül, hogy meglehetősen sötét úton került hatalomra, ha ez kitudódik, megbukik. Az ármány vegykonyhájának fő alattomosa a Horváth Szabolcs megszemélyesítette Wurm, a miniszter titkára, aki szintén szerelmes Luise-be, és elvakult bosszút akar állni az elutasításért. Ferdinandot pedig a herceg szeretőjének, Lady Milfordnak szánja az apja, és végtelenül dühös, hogy a fia nem hajlandó végrehajtani az akaratát. Feszült szócsaták, kiabálások, kirohanások tanúi lehetünk. Az egyik nagyjelenet, amikor összecsap egymással a Nagy-Kálózy Eszter által adott Lady és Luise. Nőiségük, hitelességük is megmérkőzik. Milford lényegében megsemmisül. Hirtling István a herceg titkára, akinek van rálátása e „mai kocsmára”, de meggátolni ő sem tud semmit. A velőtrázó fájdalom kifejezésére időnként bömböl a zene. Nem ritkán villódznak az erős fényhatások, Csontos Balázs világítástervező intenciói szerint.
A második rész eleje felé döccen a ritmus, alábbhagy a feszültség, ami aztán visszatér. A két fiatal halála, amikor már megmérgezetten kiderül számukra az igazság, és amikor egy lejtős fapallón föl-lecsúszkálnak, abszolút hatásos, ám kissé kimódoltnak tűnik. Van még néhány ilyen momentum az előadásban. Összességében azonban nagy vállalás a produkció a színháztól, nagy a színészektől. Bebizonyították, hogy nem muszáj manapság oly divatosan csontra húzni, másfél órányira soványítani a klasszikusokat, lehet még ütősen, lélekhez szólóan tragédiát játszani.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Dömölky Dániel
