Újra és újra „elkap” a Rigoletto. Gyerek- és serdülőkorom egyik kedvenc operája volt, lenyűgözött a címszereplő udvari bolond összetett jelleme, a hatalomhoz törleszkedő talpnyaló aljassága, szolgalelkűsége, és ugyanakkor dermesztő kiszolgáltatottsága, magára maradása, eluralkodó bosszúszomja és végül totális összeomlása.
Jót tettek ifjúi lelkemnek a nagy, romantikus, féktelen érzelmek, melyek a szövegkönyv alapjául szolgáló Viktor Hugo drámából, A király mulat-ból is áradnak, de ezeket megsokszorozták Verdi szárnyaló dallamai, melyek hol táncosan könnyedek, hol borzadályos dolgokat regélnek el a zene nyelvén, de sokrétűek. Gyakran annyira fülbemászóak, hogy a szünetben, az előadás után is többen dúdolják őket.
Jól teszi a Magyar Állami Operaház, hogy játszik nyáron, végtére is van légkondicionálás, a külföldiek közül sokan meg akarják nézni a házat működés közben, de azért szerencsére viszonylag sok magyar szót is hallani a nézőtéren. Szinetár Miklós – Harangi Mária társrendezésével – 18 évvel ezelőtti rendezése, természetesen már nem ugyanazokkal az énekesekkel, pedig még mindig igencsak áll a lábán. Csikós Attila nagyúri pompát kifejező díszlete még nem poros, abszolút illúzió keltő, ahogy Velich Rita jelmezeiből is gazdagság, fényűzés, grandiózusság árad. A báli jelenet, a színpompa, az elegancia, a táncosok gráciával teli mozdulatai megteremtik a szükséges miliőt. Dénes István, ahogy szokott, már az előadás elején is roppant invenciózusan, szenvedéllyel vezényel, ennek megfelelően játszik a zenekar is. Van az úgy, mint például ez alkalommal, hogy már az előadás elején érezni lehet, jó esténk lesz.
A világ nagy operaházaiban fellépő Alexandru Agache Rigoletto. Kissé görnyedt a járása, de nem játssza agyon, hogy púpos. Nem szükséges neki hatalmas műpúp ahhoz, hogy érzékeltesse a testi, lelki nyomorultságot, a megaláztatást, a másságot, a kirekesztettséget. Rigoletto nem határozza el előre, mint III. Richárd, hogy gazember lesz, de belesodródik az aljasságba, hiszen a főnöke, a mantovai herceg az, és munkaköri kötelessége, hogy neki gazsuláljon, őt szolgálja a gazemberségeiben is. Ilyenkor Agache kicsit jobban összegörnyed, némiképp jelzi a bohóc magának is, hogy azért legbelül tudja, hogy nem egészen rendben lévő dolgot csinál, de amikor az elkeseredett apát, Monterone grófot, akinek a lányát meggyalázta a herceg, kineveti, és az megátkozza, akkor megretten. Megérzi a végzetének az előszelét. Monterone alakítójának, Szvétek Lászlónak, az átokhoz valósággal fölágaskodik a hangja, és annyira kihúzza a testét, hogy az szinte élő felkiáltójellé válik. Súlya van. Nem lehet semmibe venni. Bár a herceg megteszi. Róla szinte minden lepereg, és a rémes az, hogy még csak rá sem fázik. A hatalom legtetején szinte bármit megtehet. Az ugyancsak nemzetközi hírű Andrei Danilov adta az általam látott szereposztásban. Képes volt eljátszani a totális gátlástalanságot, azt, hogy bárkin a világ legtermészetesebb módján átgázol, ha úgy találja kedve. A kedvét pedig fokozza a csillapíthatatlan kéjsóvársága. Egy „fiók” Don Juan, annak nagy formátuma nélkül. De van benne férfiasság, amire vagy tapadnak a nők, vagy jókora vehemenciával leigázza őket.
Rácz Rita Gildaként, szimbolikusan hófehér ruhájában, maga a megtestesült tisztaság. A leszakítandó virágszál, akit a herceg nem sokat késlekedik leszakítani. De azért ekkor ő is megperzselődik, sőt megég. Van egy gyönyörű áriája arról, hogy ő, aki eddig nem hitt a szerelemben, inkább csak a monstre nőzésben, fülig szerelmes lesz. Szerintem ez még szebb is, mint az opera legismertebb, rendszerint legtapsosabb száma, „Az asszony inkatag”. Az inkább bravúrária, mindenki lesi milyen hangokat sikerül, nem sikerül kiénekelni, némelyiket fenemód hosszan kitartani. A herceg persze túlteszi magát a szerelmen is, amikor Rigoletto visszaszerzi tőle a szeretőjének hitt, elrabolt lányát. Aki viszont képtelen száműzni a szívéből a csalfa herceget, sőt feláldozza érte magát. Tudatában van annak, hogy Sparafucile, a bérgyilkos, akit apja bérelt fel, hogy ölje meg a herceget, akibe Sparafucile húga is belezúg, és kérleli, hogy ne tegye, a fogadóba belépő első embert fogja leszúrni helyette ezen a baljós, viharos éjjelen, és ő, hogy megmentse, belép.
Kemény bőrszerkóban, tagbaszakadtan, elszántan, különösebb indulatok nélkül, az üzlet az üzlet alapon, Gábor Géza a bérgyilkos. Amikor a húga le akarja beszélni arról, amiért jól megfizetik, abszurd, ahogy zsigerből felfortyan, hogy ő nem útonálló, nem szokta kirabolni a megbízóit, tisztességgel elvégzi a rábízott munkát. Majd a testvéri kérlelésnek mégis beadja a derekát. Mester Viktória, Maddalena, a húga, talpig csábító pirosban, és fölöttébb nőiesen.
Mint tudjuk, Gilda kerül a zsákba, amit a bérgyilkos odaad Rigolettonak, azzal, hogy a herceg holtteste van benne, és dobja gyorsan a folyóba, nehogy valaki meglássa. Ekkor Agache hideglelősen játssza el, hogy szinte megnő a bolond, ő aki másokat gúnyolt, alázott, de aztán őt alázták a porig, mintha semmilyen fogyatékossága nem lenne, kiegyenesedik, kárörvendően nevet, és gunyoros elégtétel tükröződik az arcán, hogy na most aztán igencsak bosszút állt. Ám amikor észreveszi, hogy Gilda van a zsákban, összetöpped. Meghitt a haldokló Gildával a duett, de utána égszakadás, földindulás következik, a zenekar falrepesztően hangossá válik, Rigoletto pedig élő-halottá, az átok, beteljesül.
A közönség jelentős része pedig állva vastapsol, megérintették a lelkét, széles amplitúdón megmozgatták az érzelmeit, köszöni az élményt.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Berecz Valter
