Szikárság, sivárság vegyül szépséggel. Kilátástalanság bizakodással. Dermesztő moccanatlanság rohanással. Animáció játékfilmes elemekkel. Kevés szereplő a látvány monumentalitásával a Műanyag égbolt című roppant fantáziadús, és sok tekintetben igencsak eredeti filmben.
Érződik rajta, hogy szerelemgyerek, hogy a Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta rendező-operatőr-animátor páros már többször dolgozott együtt, kisfilmek alkotásával már komoly nemzetközi sikereket ért el. Hasonlókat gondolhatnak, érezhetnek a világról. Riadtan figyelik, hogy az apokalipszis felé nyargal, hogy nyakunkon a végveszély, de még mindig nem kapunk észbe. Ez az első egész estés filmjük.
Az animáció sokkal, de sokkal hosszabb ideig készül mint a játékfilm, ennek az alkotásnak a létrejöttét, bemutatását a pandémia is gátolta, bár a járvány alatt is dolgoztak rajta, de így is vagy 8 év telt el az ötlettől a megvalósulásig. A Covid okozta világrettenet még aktuálisabbá tette a témát. Kísértetiesen közelinek tűnt a világvége vízió, amihez azóta a világháború lehetőségének réme is társult. Az alkotók telibe trafálták a témát, aminek segítségével megfogalmazhatják, sajátos képi világgal érzékletessé tehetik a félelmeinket, szorongásainkat, a sajnos a lidérces valóságon alapuló rémálmainkat.
Nálunk eddig nem művelt, úgynevezett rotoszkóp eljárással készült a film. Színészek játsszák a jeleneteket, akik jól felismerhetők, de átrajzolták őket. Így bár megőrzik a mimikájuk rezdüléseit, a gesztusaikat, és az alakjuk is változatlan marad, animációs hatást keltenek. Persze el lehet töprengeni azon, miért van szükség erre a hosszas, macerás módszerre, pepecselős kézimunkára, miért nem látjuk magukat a művészeket egy az egyben? Valószínűleg azért nem, mert így kísértetiesebb a hatásuk, a hús-vér valójuk még sincs jelen, ami sokkal jobban illik egy kipusztulásban lévő világ megidézéséhez. Kissé mintha már szellemalakok lennének, átmenetek élet és halál között, jobban passzolnak ahhoz a kihalt sivársághoz, dermesztő lepusztultsághoz, amiben megjelennek. Budapesten még van élet, de például Miskolcot már teljesen halott városként látjuk. Felismerhetők az utcák, terek, ahogy a kiszáradt Duna és a belé omlott híd is. Ugyanúgy egyszerre reálisak és mégis szürreális látványt nyújtanak. Ahogy az emberek is.
A jelenünkhöz képest pontosan száz évvel később játszódó világban a Keresztes Tamás és Szamosi Zsófia által alakított házaspár a főszereplő. Stefan és Nóra házassága éppen válságban van, úgy tűnik, hogy a se veled, se nélküled típusú kapcsolat stádiumába jutottak, amiben közrejátszott az is, hogy meghalt a gyermekük. A férj bizonygatja, hogy lehet még másik, még pont lesz idejük felnevelni, bár ekkoriban mindenkinek csak hajszálpontosan ötven év adatik. Utána be kell szolgáltatnia magát a közösbe, ami azt jelenti, hogy növénnyé, fává alakítják, hogy valamelyest fenn tudják tartani a Föld szinte teljesen összeomlott természeti egyensúlyát, hogy legalább az a kevés ember aki életben maradt, levegőhöz, táplálékhoz jusson.
Nóra elhatározza, hogy jóval ideje lejárta előtt átalakíttatja magát, amiről Stefannak már csak akkor szól, miután bejelentkezett a „közösbe”, ami azt jelenti, hogy már kivédhetetlenül jönnek érte. Stefannak eddig nem sok baja volt ezzel a rendszerrel, de most, hogy a feleségének is mennie kell, ő is áldozatává válik, kinyílik a szeme, tiltakozik, renitenssé válik, ellene fordul. Mindenáron vissza akarja kapni a szerelmét. Összeköttetéseket keres abban az „üzembe”, ahol a növénnyé alakítás zajlik. Pszichológus, és egy „bennfentes” haverja megszervezi neki, hogy „üzemlátogatást” tehessen ottani pszichológiai vizsgálat ürügyén.
Az üzem kifejezés nem túlzás, mert a már mozdulatlan, emberi és növényi lét közötti lények úgy sorakoznak egymás mellett mint húsüzemben a feldolgozásra váró, megölt állatok. Végig pásztáz rajtuk a kamera, dermesztő látványt nyújtva. Katonás itt a rend, hátborzongató a steril racionalitás, hasonlatos ahhoz, mint amit Madách megírt Az ember tragédiája Falanszter színében. Az érzelmeket próbálják kiirtani, mindent a rideg célszerűség határoz meg. Csakhogy amíg az ember bármilyen emberi tulajdonságokat mutat, az érzelmek kiiktathatatlanok belőle, ahogy ezt már Madách is megmutatta. És lényegében ezt teszi ez a film is. Miközben meglehetősen lesújtó dolgokról regél, mégiscsak arról beszél, hogy a szerelem mindent legyőz. Naivitás ez? Biztosan az is. Ahhoz, hogy higgyünk benne szükségesek mesebeli elemek, olyan kalandfilmes mozzanatok, melyekben minden logika dacára a főhősök nem halnak meg, karcolásokkal megússzák, lényegében sérthetetlenek. Ebben az esetben a Schell Judit által adott doktornő, akivel együtt megszöknek a „húsüzemből”, meghalhat, szükség van mártírokra, hogy még inkább kidomborodjon a főszereplők hősiessége, leleményessége, eszessége, ügyessége, emberségük mellett is emberfelettiségük. Ehhez olyan kiváló színészpartnereik vannak még mint Nagy Zsolt, Znamenák István, Olasz Renátó, Patkós Márton.
Szökésük után sajátos road movie kezdődik. A kihaltság közepette ugyanis nem üldözi őket senki, csak az idő sürget. El kell jutniuk a messzeségbe ahhoz a professzorhoz, akit utolsó mentsvárként a doktornő javasolt számukra, hogy már az átalakulásnak indult Nórában egy műtéttel vissza tudja fordítani a folyamatot. Tehát az idő hajtja, ha úgy tetszik üldözi őket, hamarosan a növénnyé változás megállíthatatlanná válik. Hegedűs D. Géza adja a rezignált, eléggé hitevesztett professzort. Nála ők tudják visszafordítani a teljes bezárkózás, betokosodás folyamatát. Nehezen, de csak sikerül meggyőzni, hogy az izgalmak fokozása érdekében persze az utolsó pillanatban, ráálljon a műtétre. Tudásával az élet mellett voksoljon, öncélúnak látszó kísérleteivel segítsen újjá teremteni az életet a Földön.
Szép befejező kép ahogy az általános szürkeségben eddig „befagyott” bimbójú virágokat először közeliben látunk kinyílni, majd amikor egyre inkább totált ad a kamera, észrevehetjük, hogy itt is, ott is, amott is, nyílnak. Ezek jelentik a reménysugarat. Ha csak nem pusztítja ki magát totálisan az emberiség.
Írta: Bóta Gábor
