Fiatal színészek azt játsszák, hogy ők ifjú filmkészítők, de sehogy sem találják a helyüket a világban meg a filmcsinálásban sem, ezért nagy melankolikusan keresztül-kasul nyargalásznak Budapesten.
A bevezetőben kicsit profanizáltam Pass Andrea Itt, ott és mindenhol címmel a Jurányiban, a DanteCasino csapatával és vendégeikkel bemutatott, maga által rendezett darabját. A színészek jókora invencióval játsszák, hogyan kallódik a korosztályuk. Nagy energiákkal mutatják be, hogy nemigen van energiájuk az érdemi cselekvéshez. Akadályokba ütköznek, és ezeket csak szórványosan sikerül leküzdeniük. Nem igazán tudnak felnőni. Valószínűleg nem véletlenül hever temérdek kis plüssállat szerteszét. Úgynevezett trasch bábokat is kézbe vesznek időnként a szereplők, melyek muppet figurákhoz hasonlatos fazonokat formáznak, amiket hol sikerül úgy mozgatni, hogy igazán elevenekké váljanak, hol nem. Ugyancsak a Jurányiban, a Ki ölte meg apámat című produkcióban, Kovács Domokos és Szenteczky Zita rendezésében ifjú bábszínészek kifejezőbben, plasztikusabban keltik életre a holt anyagot.
Kétely kétely hátán
Ezúttal a bábok használata számomra a szereplők tudathasadását jelzi, azt, hogy nem tudnak dönteni, önmaguknak is visszabeszélnek, akár a végre kinyögött kijelentő mondat is netán rögtön kérdőmondattá változik. Kétely, kétely hátán. Eluralkodik a határozatlanság. Persze mindezt csak gondolom, és lehet, hogy gondolta a fene! Pass ugyanis ezúttal hangsúlyozottan rétegszínházat csinál. Közel sem olyan zsigerekbe hatolóan mindenki által közérthetőt, mint amilyen például a Bebújós volt, amiben óvodáskori megrázó eseményekről tudósított szintén a Jurányiban. Amúgy a színház honlapján fel is hívják erre a figyelmet, zenés színpadi road movie fiatal felnőtteknek és az ő ügyeikre nyitott egyéb korú érdeklődőknek ajánlva a produkciót.
Vén fasziként én még mindig Hofit szeretem, de itt már Beton.Hofi a divat, Szalay Bence megformálásában, és mondjuk Omega helyett az Elefánt zenekar, akikről persze lövésem sincs, így nyilván nem tudok kellően meghatódni attól, hogy a frontemberük, Szendrői Csaba is színpadra lép, ha nem is tölt ott túl sok időt. Na jó, a Beatleshez azért van némi közöm. Meg a tehetetlenség érzéséhez is, az elveszettség érzéséhez szintúgy, a minek is létezem én hangulatához ugyancsak.
Tulajdonképpen Pass valami hasonlóra jut mint Csehov, leírja, hogy nem találjuk a helyünket a világban, másra vágyódunk, és addig-addig vágyódunk tehetetlenül másra, míg elillan az élet. Csak ennek érzékletes bemutatásához a nagy klasszikusnál még elég egy szobában ülve diskurálni. Felvillanyozottabban idegbeteg korunkban már kell hozzá mindenféle kunszt. Akár fény és hangorgia, vitustánc, mint például az ifj. Vidnyánszky Attila által rendezett A nagy Gatsby-ben a Vígszínházban. Vagy a közönség közé is behatoló játék a Kamrában, a 2031-ben, amit a harsogóan fiatal Bíró Zsombor Aurél írt, és Dohy Balázs rendezett, amúgy „véletlenül” szintén reményt vesztett színházi emberekről.
Nyert a drámapályázaton
Pass a Budapest 150 drámapályázatra, amit a pandémia lecsengése után írtak ki, adta be a Budapest Polaroid című darabját, amivel nyertes is lett. Ezt azonban sok szereplősre és kőszínházi körülményekre írta, és úgy látszik első helyezés ide, vagy oda, valahogy egyik kőszínház sem ácsingózott érte. Ennek átdolgozására kényszerült független színházi körülmények közé. Ami azért jelezhet valamit a kulturális közállapotainkról, ez pedig megalapozhat annak, hogy a kultúra területén dolgozóknak netán nincs kitörő jókedvük. Miközben az előadásnak mégiscsak diákos hevülete és vitalitása van. Energiadúsan ábrázolja az elkámpicsorodást. Alkotókedvvel az elgyámoltalanodást. Sok mozgással az egy helyben ácsorgást, állóvízben való tocsogást.
Ma nagyobb a nyughatatlanság mint Csehov idejében. Akkor még karosszékben ücsörögve is közszemlére tudták tenni a szereplők, hogy fáj a lelkük, „fáj az egész Platonov”, nincs rendben a személyiségük, nem lelik helyüket a világban. Most már inkább izgágák lettek ehhez. Túlmozog kezük-lábuk. Felerősödik a mimikájuk is, és gyakran mély csendek helyett a hangerejük szintén.
Sötét árnyalakok
Ebben a produkcióban a bábok sem férnek a bőrükbe, az alternatív alkotók nincstelenségét is ordítóan kifejezve nem díszes ruhájúak. Mintha kukából huzigálták volna elő őket. A díszletek is inkább csak jelzések. A kék háttérvászon mögött pedig sötét árnyalakok tűnnek fel. Fenyegetőeknek is hathatnak. De esztétikusan szépek is. Némiképp elemeltek, költőiek, ahogy az egész produkció úgyszintén. A rögvaló líraisággal vegyül, a trágárság ugyancsak. Brutális realitás elemeltséggel párosul. Az abszurditás válik mindennapossá. A zaklatott rohanás alapjárattá. Az emberek némileg elrajzolttá, karikaturisztikussá, ha úgy tetszik, groteszken bábszerűvé lesznek. Futnak azért, hogy sehová ne érkezzenek meg. Ahelyett, hogy beilleszkednének az emberiségbe, „rétegeződnek”. Ha úgy tetszik, ezért rétegszínházat csinálnak. Nincs benne a Shakespeare-re jellemző, világot átfogó, nagy egész. De benne van egy „vonulat” hangsúlyos megfogalmazása. Ha tudunk vele menni, nagyon „elkaphat” minket. Ha nem, némiképp kívül maradhatunk. Vagy teljes nézői odaadás helyett, kíváncsi szemlélőkké válhatunk. Olykor netán még unatkozhatunk is.
Az tény, hogy a színészek, Georgita Máté Dezső, Martinkovics Máté, Podlovics Laura, Szalay Bence, Rákos Olivér, Isépy Andor, Tenki Dalma vagy másik szereposztásban Tóth Zsófia, Bartsch Kata, Papp Mátyás vagy Zöldi Ákos, Szirtes Lili Lujza, Szendrői Csaba kitesznek magukért. Beleadnak apait-anyait. Úgy hírlik akár honorárium nélkül, önkifejezésként, színház iránti lelkesültségből. A szükségből díszletet Fekete Anna álmodott, jelmezeket pedig Osgyáni Zsófia. A premieren a zömében fiatal közönség lelkesen ünnepelt.
