Blődséget halmoznak blődségre. Elengedik magukat, lazák. Pillanatokon belül átöltöznek, parókát váltanak, elváltoztatják a hangjukat, és más figuraként jelennek meg. Tavaly ősz óta Stefanovics Angéla a L’ art pour L’ art Társulat új tagja, vele szárnyalnak tovább.
Repülő üzemmódra váltottak, hiszen a mostani műsoruk címe az, hogy L’ art pour L’ art Légitársaság. Dolák-Saly Róbert, Pethő Zsolt kapásból meg is jelennek pilóta egyenruhában, Szászi Móni, Stefanovics Anéla pedig stewardess-nek öltöznek. Már a műsor bevezető szignálja, amiben még nem látjuk a szereplőket, de már a hangjukat halljuk, érzékelteti velünk, hogy mi a téma. Ami persze nem egy téma, mert mint a társulat megalakulása, 1986 óta mindig, sok kis jelenetből, villanásból, gegparádéból, beköpésből áll össze a műsor.
A színfalak mögül előre küldött hang vidéki táncoskomikusoknak volt jól bevált eszközük. Faludy László például mesterien csinálta Pécsen, persze már azon nyomban megismerte az ottani közönség a hangját, és attól, hogy a színpadon teljes valójában is megjelent, fokozódott az öröm, és kapásból hatalmas fogadótapsot kapott. A hatásmechanizmus most is ugyanez, nem is egyszerre jönnek be a szereplők, külön-külön megtapsoltatják magukat, pedig még nem is csináltak semmit. De ott van már mögöttük a színpadi hitelük, a munkásságuk, ismerik őket a nézők, és már a láttukra megelőlegezik maguknak a tőlük várt élményt, ezért villanyozódnak fel tőlük annyira. Meg hát ugye repülős egyenruhákban látni őket, amikben még eddig nem tűntek fel, ez külön móka. Az újabb és újabb alakban való megjelenésük persze ismét és ismét humorforrás, ehhez gyakran a hangjukat is erőteljesen megváltoztatják. A figuráik általában karikaturisztikusak, ehhez passzol, hogy gyakran a hangjuk is annyira „átformált”, hogy az is „elrajzolt.” Kicsit hasonlatos ahhoz amit a vásári bábjátékosok használnak, megemelt, éles, olykor szándékoltan kellemetlen hang, gondoljunk például arra, hogy Kemény Henrik, Vitéz László egykori alakítója, családi tradíciók alapján is, mennyire pazar tudathasadással tudta változtatni a hangját annak megfelelően, hogy milyen bábfigurát húzott a kezére.
Dolák-Saly egekben járóan magasra feltornázott, kikiáltóian harsány, ugyanakkor értelmiségien kajánul gunyoros hangja, amit például a már tradicionális diavetítésekhez használ, markánsan jellegzetes. Ilyenkor ismert mesék, kalandtörténetek képeit vetítik ki nagyban, pár diafilm kockában. Az alakok mindenki által jól felismerhetőek, de a történetet iszonyúan elferdítik, ehhez társul az „ilyen hang nincs is” jellegű narráció, és az egészből kikerekedik egy röhejes műsorszám, aminek meglehetősen erőteljes a szarkazmusa. Direkt nem nevetésről, hanem röhögésről írtam, ez ugyanis meglehetősen harsány műfaj, nemigen van benne helye finomkodásnak, viszonylag disztingvált kacarászásnak. A cél az esetek többségében valószínűleg az, hogy egyszerre hangorkánszerű tetszésnyilvánítást hallasson az egész nézőtér. Tanúsíthatom, hogy ez igen gyakran megtörtént, a Városmajor vagy nyolcszáz nézőt befogadó, túl hosszúkás nézőterén, ami nem is igazán alkalmas ilyen jellegű produkciók előadásához. De az utolsó sorokban is érvényesült az előadás, onnan is hallatszódott a röhögés, a nézőtér eggyé olvadt a „vigadalomban.”
Nem állítom, hogy nincsenek ízléshatáron mozgó megnyilvánulások, amikor kissé összehúztam a szemöldökömet, hogy na ezt azért már talán nem kéne! De hát kinek mi az ízléshatár? Meg aztán ez ilyen, a kabaré, az esztrád, a stand up elemeit is használó, plebejus műfaj, amibe temérdek minden belefér, hiszen amúgy is ötlettoluláson alapszik. És nem angol abszurd humor, ahogy tévesen sokan gondolják, miközben persze naná, hogy abból is merít. Ám szigorúan a társulat tagjai agymenésének a lenyomata, amit aztán leginkább Szászi ráz gatyába, már amennyire. Ugyanis ez kócos, roppant szertelen műfaj, nem igényel, hű, de pedánsan megírt szöveget. Ha például ugyanaz a fellépő jön vissza önmaga valószínűtlenül sok ikertestvéreként, úgyis azon van a hangsúly, hogy milyen újabb és újabb testtartással, módosított járással, mimikával, hanggal érkezik meg. Már várja a publikum, hogy hát akkor milyen lesz a következő, az utána következő és az azután következő figura.
Bár egy nagy marhulásnak néz ki ez az egész, azért totálisan nekiszabadultan hülyéskedni sem lehet. Persze, hogy van színpadi fegyelem, jól fel kell adni és le kell csapni a poént, és közben a nézők reakcióit is figyelni kell. Ugyanakkor mégiscsak a közönség azt szereti, ha az az érzése támad, hogy a kedvencei totálisan elengedték magukat, annyira nekivadultan ökörködnek, hogy netán már ők sem tudják, hogy mit beszélnek, és időnként furcsán veszik a levegőt, mert nehéz visszafojtaniuk, hogy ők is ne röhögjék el magukat. Azt viszont nem próbálják leplezni, hogy szintén veszett jól érzik magukat.
Laár András, alapítótag, kiszállt az együttesből, egyéni karrierre vágyott, de megérkezett helyette Stefanovics Angéla, aki egészen más karakter mint ő, ám tán éppen ezért, tökéletesen beilleszkedett, hiszen így nem mérik állandóan össze az elődjével, hogy jobb-e, vagy rosszabb nála. Megint kompakt a csapat. Most így szeretik őket a nézők.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: L' art pour L' art Társulat
