A trón, amivel az Erkel Színház új korszakát megnyitották, hatásos előadás. Van látványorgia, hangorkán, táncosok hada, történelmi kavalkád, mára utaló momentumokkal, Szente Vajk rendezésében.
Történelmi figurák sztárszerepben, és sztárok az ő szerepükben. Mintha valami tévéshowban lennénk, egy fennkölten ünnepélyes, ugyanakkor kikiáltói hang bekonferálja, hogy a mai estén Ember Márk és Veréb Tamás üdvözli a nézőket. Két szupersztár ugyebár, naná, hogy széles mosollyal, széles gesztusokkal, és hatalmas tapsok közepette beviharzanak a zsúfolt nézőtér elé. Régi, dicső operettprimadonnák megirigyelhetnék őket. Mondanak pár szót, aztán következhet a nagy garral beharangozott, sokak által várva vált előadás. Drucker Péter nem középen, hanem a zenekari árok baloldalán vezényel, a muzsikusokból csak páran látszanak, én speciel szeretem látni őket, de ez most musical produkciók esetén nem divat. A karmestert nézze inkább a színész monitoron, ő se vegye fel, elavult módon, a szereplőkkel a szemkontaktust.
Drucker egyébként az egyik legjobb színházi karmester, rögtön az elején belecsap a lecsóba, a kiváló muzsikusokkal együtt, és végig jó ritmusban tartja az előadást. Amúgy is gyors ütemben száguldunk keresztül körülbelül két év, az 1856-58 közötti eseményein. A tévésorozattól a Hunyadiak divatba jöttek. A Juhász Levente, Szente Vajk, Galambos Attila által írt A trón nagyjából ott kezd, ahol a sorozat befejezte. Hunyadi János halálától eljutunk Mátyás megkoronázásáig, felmagasztosulásáig.
Egy fiktív, önfeláldozó jó
Győz a jó, elbukik a gonosz, és meghal azért egy fiktív jó is, akit az általam látott szereposztásban, Borsi-Balogh Máté formál remekbe. Ő Petrus szerzetes, kicsit olyan, mint a derék fegyverhordozó, Sancho a Don Quijote-ban, csak neki nem kell meghalnia. Csupa szív, mackósan, bumfordian odaadó, bármire képes a gazdájáért, meg is menti, de az életével fizet. Buzgó setesutaságával a sok ármány, gyűlölet, rideg érdek, aljasság, erőszak, gyilok és hősiesség közepette ő a legfőbb humorforrás. Kicsit bohócos, kicsit olyan mindennapi ember, mint mi, de azért amikor abszolút szükség van rá, helyén van az esze és a szíve. Szereti az ilyen figurákat Szente, ahogy a nézők is kitüntetetten kedvelik, ami az előadásvégi tapsban is igencsak megmutatkozik.
De persze a két férfifőszereplőre, ahogy a többiekre szintén, kiemelten figyelnek a nézők. Érződik, hogy ünnep számukra, hogy a musicalszínházzá alakult Erkel, a bemutatkozó gálaestet leszámítva, első produkciójának premierjét látják. Ügy ez nekik, fontos esemény. Drukktáborát képezik a már, mint a banketten megtudtuk, 160 fős társulatnak. Feltehetően jönnek máskor is, hogy megtöltsék az ország legnagyobb színházának 1800 férőhelyes nézőterét.
Csapat formálódik
Amelyik kapott pénzt, paripát, fegyvert. Máshol már írtam arról, hogy mit gondolok erről, ez ennek a kritikának nem tárgya. Ám örülök annak, hogy egy lényegében bezárt színház kinyitott, és profik, olyanok csinálják, akik feltehetően majd meg is tudják tölteni. Még ha olyan produkciókkal is, amelyeknek egy része nem feltétlenül az én ízlésem, de a megcélzott közönség örömét leli bennük, megtalálja a számítását. Lényegében A trón is ez az eset. Kétség nem fér hozzá, hogy mindenki bedob apait-anyait, hogy sok tehetség összpontosul a deszkákon, érezhetően csapat van formálódóban. Ezt mindig, ahogy ezúttal is, fölöttébb szeretem. Persze a musical műfajából is ered, ám a hű, de erős hatások agyonhalmozását, a gyakran erőszakos hangosságot kevésbé. Szeretném, ha kevesebbszer kellene velünk szembefordulva tulajdonképpen bekonferálni, hogy milyen szituáció, mikor és hol következik, ha lenne olyan cselekmény, amiből ez magától értetődően kiderül. Ha miközben nyilvánvalóan ismeretterjesztés is folyik, nem kapkodnák történelemben kevésbé jártasak még így is időnként a fejüket, hogy ki kicsoda és mit akar pontosan. A rockos, de nem ritkán táncdalosan könnyed zenét nem mindig érzem a fajsúlyos témához passzolónak.
Szinte mindenki jól énekel
Ugyanakkor kétségtelen, hogy a nézők zöme árgus szemekkel és nyitott fülekkel kíséri a produkciót, végig sikerül fenntartani a figyelmet, és általában a feszültséget is.
Fontos, hogy szinte mindenki jól énekel, ha úgy adódik, nem átall táncolni, Túri Lajos Péter ötletes koreográfiája szerint. A tánckar felkészültsége pedig meglehetősen biztató a jövőre nézve. A zenészek már most kifogástalanok. A forgószínpad gyakran működik, ahogy a történelmi szerencse is forgandó. Rákay Tamás hatalmas, látványos instrumentumot tervezett a deszkák közepére, ha akarom vár, börtön, trón, szükség szerint. Kovács Yvette Alida gazdag szín- és formavilágú jelmezei történelmi képeskönyvet varázsolnak elénk.
Ember Márk hibátlanul eljátssza a magát minden nehézségen keresztül küzdő, de azért vívódó, gyötrődő főhőst, és érzékelteti az eszmei mondanivalót is, hogy ő az egyetlen kiválasztott, aki ezt a káosszal, gyűlölködéssel, gyilokkal megosztott népet eggyé tudja kovácsolni. Persze érdekes lenne azt is látni, hogy megválasztása után sokan fordultak ellene, kegyetlen adók kivetése miatt a nép is. De ez már másik történet, és ez amúgy is az apoteózis, az abszolút boldog végkifejlet musicele, az igazságos Mátyás legenda egyértelmű megerősítése.
Veréb Tamás a fő-gonosz kissé sematikus szerepében, a hatalomért bármi aljasságra kész V. Lászlóként, tökéletes ellenpólus. Hihető, hogy hol ide billen a mérleg nyelve, hol oda. Az ármánykodók buzgó hadában még erőteljesen felvázolja Garai László portréját Feke Pál, Cillei Ulrikét Szabó P. Szilveszter, és egy röpke jelenetben Habsburg III. Frigyesét Szerednyey Béla.
Az elmaradhatatlan szerelmi szál középpontjában Garai Anna áll, akibe Kovács Gyopár megformálásában kétségtelenül kapásból bele lehet szeretni. De Zofiaként Trokán Nóra ugyancsak elragadóan vonzó. Auksz Éva Szilágyi Erzsébetként olyan nőt játszik, aki pontosan tudja mit akar. Brasch Bence adja Hunyadi Lászlót, akit, hogy ne kerülhessen trónra, eltesznek láb alól, így következik a sorban Mátyás, ő hamarosan bizonyítja is a rátermettségét.
Az Erkel csapata is bizonyította rátermettségét. A publikum álló vastapssal ünnepelte a produkciót.
