Névkártyájára az ötvösművész és a dizájner mellé további művészeti titulusokat is lehetne írni, annyira szerteágazó a szakmai élete. Ádám Krisztián a diplomázása óta tanít a zugligeti egyetemen, és mióta megérett benne, hogy művészként milyen irányba szeretne elindulni, a tanítással párhuzamosan önálló alkotóként is folyamatosan dolgozik.
– Jól tudom, hogy otthon alakult ki az ötvösség iránti érdeklődésed?
– Csakugyan beleszülettem a fémes szakmába, édesapám géplakatosműhelyében minden a szemem előtt volt, így, még ha inkább passzív módon is, de sokféle tudást felszedegettem. Visszagondolva, láttam az alapanyagok beérkezését és feldolgozását is. Már az általános iskolában szerettem rajzolni, örömömet leltem benne, és jólesett, hogy a családom és a rajztanárom is támogatóan állt hozzá. Pályaválasztáskor az én időmben még három helyet kellett megjelölni, és mellettük meg lehetett nevezni egy művészeti szakközépiskolát is. Mivel szerettem volna megcélozni a grafikaszakot, R. Fürtös Ilona textilművészhez és a férjéhez, Rétfalvi Sándor szobrászhoz jártam felvételi előkészítő gyanánt rajzolni. Sajnos, már egyikük sem él. Ilona javasolta, hogy ha már van a családomban fémmel dolgozó szakember, próbáljam meg párhuzamosan az ötvösszakot is, mert ha már felvettek, és még ragaszkodni fogok a grafikához, úgyis átjelentkezhetek. Emiatt elkezdtem könyvtárba járni, utánanézni, mi is az ötvösművészet, ami felé talán elindulok.
– A sors keze, hogy 1991-ben az ötvösszakra vették fel a Pécsi Művészeti Szakközépiskolába. Letenyei tiniként milyenek voltak az első hetek a nagyvárosi iskolában?
– Nagyjából amint bementem a tanműhelybe, rögtön el is felejtődött, hogy eredetileg grafikára szerettem volna járni. Hiszen úgy éreztem, mintha hazaértem volna: minden eszköz, berendezés, szerszám ott volt előttem, amilyeneket odahaza, édesapámnál láttam. Tudtam, mire való a reszelő, a kalapács, hogyan működik a köszörű, a csiszológép, de persze jóval érzékenyebb műfajjal találkoztam, finomabb anyagokkal. A pécsi iskola az ötvösművészet rejtelmeibe való előzetes belelátásomat segítette. Még azért is nagyon hálás vagyok ma már, hogy a szaktanárom rendkívül szigorúan bánt velem. Nádas Éva tanárnő következetes volt, elvárásokkal teli a diákjaival szemben, ám emberileg is, szakmailag is felnéztünk rá. Négyen voltunk a csoportjában, két fiú, két lány. Szoros egységet alkottunk, egészséges verseny alakult ki köztünk, és ettől az a négy-öt év elképesztően intenzív és hasznos időszak lett az életemben. Nagyon megszerettem az ötvösmesterséget, arról nem is beszélve, hogy később már csinálhattam a lányoknak apró ékszereket, amelyekkel elkápráztathattam őket… Az egész iskolának csodás légköre volt, plusz ne feledjük, hogy a rendszerváltás elején jártunk, az országban még mindenki a hurráoptimizmus fázisában élt.
A cikk folytatása a Pepita magazin szeptemberi számában olvasható.
