Magyar Attila örökös Fekete Péter. A Centrál Színház megalakulásakor, ami 20 éves, már játszotta a világ legpechesebb, garantáltan kétbalkezes emberét, akit a Madách Színházban is alakított, most pedig újra a Centrálban bújik a bőrébe.
Vagy netán Fekete Péter bújik Magyar bőrébe? Hiszen evidensen saját magához igazítja. Némiképp olyan ez a szimpatikusan peches fickó, mint amikor egy vígjátékban, zenés darabban a színész elszabadul. Egyik poént mondja, sőt csinálja a másik után. Magyar ugyanis általa összevissza halmozott ötletekkel, kis akciókkal, fintorokkal, nevetésre ingerlő nézésekkel, kétbalkezességet imitáló ügyességgel, csinálni is tudja a poénokat. Olykor élvezettel kilóg a sorból, akár a darab stílusából, csaknem magánszámot mutat be, de alaposan észrevéteti magát, az hét szentség, és rendszerint jócskán megnevetteti, vagy inkább megröhögteti a publikumot.
A Fekete Péter című Eisemann Mihály-Somogyi Gyula-Zágon István operettet szinte neki találták ki. Törvényerőre emelheti benne mindazt, ami más produkciókban gyakran a színpadi magánakciója. Bővérűen ripacskodhat, és ezt most a szó jó értelmében mondom. Szabadon eresztheti a játékkedvét, ötletbörzét tarthat, olykor még a kollégáiról is elcsaklizhatja a figyelmet, hiszen ő a címszereplő, eleve ő áll a középpontban. Volt amikor azt éreztem, hogy nem tud leállni, ez már túl sok, de most jók az arányok. Amikor túl soknak kell lennie, akkor az is, ahogy csak belefér. De le tud fékezni, képes halk lenni, kitart csendeket, megéreztet megható pillanatokat. Eljátszik egy kisembert, egy szerencsétlen flótást, csórót, cipője mellett járót, majd azt is, hogy felviszi az isten a dolgát, és ettől nem szédül meg, segítőkész marad, váltig támogatja az amúgy szintén kétbalkezes barátját, a kis gépírólányka Claire-t. Míg aztán persze ő is felemelkedik, és némi szerelmi hullámvasút után, amikor időlegesen azt lehet hinni, hogy fuccs a felemelkedésnek, következik a kötelező hepiend, így aztán mindenki gond nélkül jómódú, szép, boldog kiegyensúlyozott lesz, amihez Bagossy László díszlettervező megteremti azt a közeget, amiben már nincsenek anyagi gondok. De jó nekik, meg nekünk is, hogy beleképzelhetjük magunkat időlegesen abba, ami számunkra nemigen szokott összejönni. Persze ez mese mese meskete, annak idején a biztos sikerre vágyók ontották az ilyen gépírólány és főnöke beleszeret egymásba, vagyis tulajdonképpen eljön a fess herceg akár nála is fessebb fehér lovon a szegény lánykáért, és kapásból fölemeli őt a maga egzisztenciájához, a gazdag elitbe, ahol a lány azon nyomban fenemód jól is érzi magát. Ha nő a társadalmi bizonytalanság, ha túl sokaknak a szerényre szabott révbe érés is csak vágyálom, nő az ilyen mesketékre való igény. Tán nem teljesen véletlen, hogy Kecskeméten a Meseautót mutatták be, musical verzióban, ami ugyanezzel a sémával működik. Az ottani produkciót is pótszékes házzal láttam hétköznapi előadáson, a Centrál Színházban szintén ugyanígy volt ez.
Bár ezek roppant sematikus történetek, a maguk nemében jól vannak megírva, és a slágerekké váló dalokkal együtt, kiváló lehetőséget, akár jutalomjátékká formálható szerepeket biztosítanak a színészeknek, akik rendszerint élnek is a lehetőséggel, ahogy ezúttal is. Nem tudom, hogy láttam-e Alföldi Róbertet színpadon epizódszerepben. Amikor egy interjúban ecsetelte nekem, hogy Molnár Ferenc Egy, kettő, három című virtuóz komédiájában milyen fontosak a pár percre színpadra lépő karakterszereplők, és azokat is mennyire jó színészeknek kell játszaniuk, piszkálgattam is vele, hogy, de azért ugye nem ugrott volna ki a bőréből az örömében, ha egy ilyennel, és nem az abszolút főszereppel kínálják meg. Megszoktuk, ha színre lép, ő főszereplő. Most pedig Charlie bácsi, aki mindig piál. Ennél sokkal több nem is tudható róla. Ezt kell „kiszínezni”. Láthatóan élvezi. Szerethetően eldülöngél, jó ritmusérzékkel „beköp” egy-egy poént. Kedves figurát teremt, olyat, akinek mindig mindenki elnéz bármit. Básti Juli Szőnyi Ellaként, egy hasonlóan erős epizódalakításban, bár dívaként lép a színpadra, koslat utána. Ez némi ellentmondás, mert ugye a díva a démon, aki után a férfiak epekednek, de ilyesmin kár fennakadni, mert Alföldi és Básti, akik most játszanak először együtt, meglehetősen jól állnak egymásnak. És imádnak dalra fakadni. Azt nem tudom szeretik-e, hogy csupán felvételről szól a zene, én biztosan nem szeretem. Szerintem akár egyetlen zongora jobb mint a „konzerv”, mert tud alkalmazkodni a színészek napi hangulatához, a színház élő voltához.
Martinovics Dorina Claire, a gépírólányka, Kárpáti Enikő jelmeztervező által kezdetben kellőképpen elcsúfítva. Aztán persze kap gyönyörűséges ruhákat, és megszépül. Martinovics eljátssza a belülről megszépülést, a női kiteljesülést is. Fehért Tibor Hajnal Lucien, a módos üzletember, akit csak a pénz érdekel, de aztán Claire jóvoltából rájön, hogy a szerelem legalább annyira érdekes. Az ő testvére, Hajnal Nikolett, Balla Eszter megformálásában, meglehetősen magának való, de hát ugye ő meg belehabarodik Fekete Péterbe, aki pedig aztán igazán érdekes. Az egész előadás az, amiben komoly szerepe van a többi színésznek, Ódor Kristófnak, Mészáros Piroskának, Borbás Gabinak, Szabó Évának, Sáfár-Kovács Zsoltnak, Tóth Mihálynak, Boronkay-Szalay Olimpiának is. No meg Puskás Samunak, aki ebben az esetben édesapjától, Puskás Tamástól vette át a rendezői stafétabotot, aki első alkalommal a Centrálban, másodszorra a Madách Színházban vitte színre a darabot, most pedig átadta a lehetőséget Samunak, aki szintén sikerre vitte.
Írta: Bóta Gábor
Fotó: Horváth Judit
