Röhögésbe oltott tragédia, revübe plántált politika, polgárpukkasztás, vaskos gúnyrajz a mai életünkről, a mostani színházról, kaján, virgoncan pofátlan, szókimondó görbe tükör a Mefisztóland a Katona József színházban.
Mintha vasvillával egymásra hánytak volna mindent. Keverednek a műfajok, az érzések. Egymásba folyik förmedvény és jó- vagy rosszízű nevetés. Hideglelősség elegyedik jó érzéssel, hogy végre vannak, akik színházban egy az egyben kimondanak dolgokat, ha konkrét neveket nem is, de abszolút felismerhető figurákat, szituációkat teremtenek. Ezen persze fel is lehet háborodni, hogy mit kell a színházban aktuálpolitizálni, nem arra való. De bizony való erre is, már az ókori görög komédia írók névvel kipellengéreztek többeket, és ettől még nem lettek felszínesek, annyira telibe találták „szarva között a tőgyét”, annyira megfogalmaztak általános emberit, hogy lám-lám, némelyiküket még ma is játsszák.
Amúgy azért nem gondolom, hogy a Mefisztólandnál ne lehetne inkább épkézláb darabot írni. Nem is szigorúan vett dráma, tán a vesénkbe látó, azt pontosan feltérképező, hogy mi minden bajunk van, színjátékszöveg, jó karakterekkel. Ezek beindítják a színészek fantáziáját, felpaprikázzák, akár meghatványozzák a játékkedvüket. Olyan vehemens kedvvel játszanak, mintha diákszínjátszók lennének, de vérprofik. Ami jó elegy. Szertelenséggel jár, ez pedig szinte törvényszerűen egyenetlenséggel, szóval hullámzó színvonalú az előadás. De soha nem unalmas. Sodró lendületű, viszi magával, olykor egyenesen szárnyaltatja a játékkedv, meg a pajkos rosszcsontoskodás, hogy élvezet kimondani tabunak tekintett dolgokat. De ez gyakran sokkal több mint amikor a kölyök kedvvel tesz rossz fát a tűzre, ez bizony társadalmi felelősségvállalás, amit oly sokan elmulasztanak. Bizodalom a nyilvános szókimondás erejében.
A Mefisztólandot Berlinben a Maxim Gorki Theater-ben 2016-ban mutatták be, akkor is az egyik szerző, Dömötör András rendezésében, aki többet dolgozik külhonban mint itthon. A szerzőtársai egyeznek a mostaniakkal, Benedek Alberttel és Laboda Kornéllal. Azóta deklaráltan a magyarországi viszonyokra, a Katona művészeire átírták a szöveget.
A történet szerint egy színházban olyan új igazgatót erőltetnek a társulatra, akihez egyáltalán nem fűlik senkinek a foga. Már mindenki sejti, hogy őt küldik majd felülről, mert egy az egyben a megkívánt irányvonalat képviseli. Ez ellen olvas fel petíciót a Mészáros Béla által megformált színész. Ecseteli, hogy akkor a művészetnek annyi, jön a színvonaltalanság, a tehetségnél fontosabb lesz az igazodás. A tiltakozásnak naná, hogy semmi foganatja, megérkezik az új direktor. A primadonnák belépője kismiska ahhoz képest, ahogy Máté Gábor bevonul Pásztorként, a rettegett új direktorként. Szinte szétnyílik előtte a Devich Botond tervezte díszlet, ami nagy tükörrel ellátott, színészi öltözőkből áll. Kellően bő öltönye, mellénye is feszül szerepe szerint erősen túlsúlyos testén. Fölényes magabiztosság árad belőle. Elvárná, hogy puszta megjelenése is tapsvihart váltson ki. Kényeskedően piperkőcnek tűnik, amit alátámaszt öltözékének rikítóan rózsaszín „pompája”. Nagy Fruzsina rózsaszínbe öltöztette a hatalmat képviselőket, tán azért mert rózsaszínben látják, vagy legalábbis abban akarják láttatni, a világot. Pásztor álságos mosollyal, kedveskedő, de olykor fenyegető hangsúlyokkal, bejelenti, hogy arculatváltásra, a nemzeti értékek megerősítésére lesz szükség, és nem tudnak mindenkivel együtt dolgozni. Közismert lózungokat hajtogat. A Mefisztó premierjét, amit pedig már javában próbálnak, lefújja, hát ugye az számára nem a kellően értékteremtő irány, annál optimistább, szórakoztatóbb kell.
A társulat döbbenten hallgatja. Nézőkként lefagyott arcokon pásztázhatunk végig. Valószínűleg az előzményekből mindenki tudta, hogy ez lesz, de azért általános a lemerevedés.
Innentől kezdve az a fő kérdés ki igazodik, hódol be, kinek hajlik, törik a gerince, ki igyekszik ellenállni, ki akad ki annyira, hogy ott hagy csapot-papot, társulatot, színészetet, országot. Lényegében ezekre a viselkedésmódokra látunk variációkat. Aki a petíciót felolvasta, fogyatkozó lelkiismeret-furdalással lesz az új kurzus főszínésze. A Takátsy Péter által adott színész, akivel meleg párt alkottak, viszont felháborodik, először szaunamesterré képzi át magát, majd elhagyja az országot, és persze jócskán összevesznek.
Párhuzamosan a színházi eseményekkel zajlik egy nagyszabású, jubileumi kurzusfilm forgatás is, ennek a teátrumnak a tagjaival. A Pásztor fő famulusát, szolgalelkű kiszolgálóját alakító Fullajtár Andrea ebben Hitler, de nem hajlandó végrehajtani az öngyilkosságát, mert az bűn és a hitével összeegyeztethetetlen. A stáb tagjai ekkor is meglehetősen kesztyűs kézzel bánnak vele, hiszen Pásztor embere, abszurdabbnál abszurd dolgokat találnak ki, hogy a filmen mégis valahogyan öngyilkosságnak hasson az, amit nem tudtak felvenni. Itt is kidomborodik az elvtelen, vagy a megélhetés miatt kényszerűen túlzott alkalmazkodókészség. Van még egy kórházi vonulat is, a Tasnádi Bence által adott rendező, régóta műtétre várva, ágyhoz kötött beteggé válik. Sápítozik, gyengélkedik, ahogy belefér. Nem tud fölkelni, hogy elvégezze a dolgát. A vele ugyanabban a kórteremben lévő, hatalmas horogkeresztet magára tetováltató, hangoskodó bunkó, akit Nagy Ervin alakít, adja neki oda az edényt amibe belepisilhet. Észreveszi, hogy körülmetélték, és emiatt totálisan kiakad, üvölteni kezd vele. Dermesztő és bohózati helyzet egyszerre. Borotvaélen táncol. De a két kiváló színész nem megy el az ízlésficam irányába, képesek borotvaélen lavírozni, Dömötör rendezésének kiugró érdeme, hogy ez igaz a jelenetek zömére. A színészek jelentős része, az említetteken kívül Bán János, Kanyó Kata, Lengyel Benjámin, Szacsvay László, Tóth Zsófia több szerepet is megformál. Kiss Eszter olyan nőt játszik, aki összeszedve minden bátorságát, de azért megszeppenve is, ketrecbe zárja magát a színház mellett, és tüntetően ott éhség-sztrájkol a történtek miatt. A produkció is tüntet a mai viszonyok ellen. A kétségbeesett tehetetlenségből csihol színházi alkotást.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Dömölky Dániel
