A Csárdáskirálynőt még soha nem untam, ellentétben akár a drámák drámájával, a Hamlettel. Ha jól játsszák azon röhögök, ha rosszul azon. Most éppen a Miskolci Nemzeti Színházban jól, Béres Attila rendezőként másodszor fut neki a „nemzeti” operettnek, én pedig már a harmadik produkciót látom belőle Miskolcon.
Megboldogult egyetemista koromban, amikor Jancsó Miklós rendezte a Csárdáskirálynőt Borsod fővárosában, kiadós botrány kerekedett belőle. Volt benne meztelen nő, ahogy a filmjeiben. Amúgy a darab egyik fő helyszínén, egy orfeumban, tulajdonképpen miért is ne lehetne? Ha azt énekelték, hogy „beugrom a nagybőgőbe” tényleg beugrottak egy hatalmas nagybőgőbe, miközben volt zászlólengetés, az eltúlzott magyarkodás paródiája. És ahogy Miska főpincér mondja az egyik szeparéra mutatva, „meg ez, meg az”, utalva a sikamlósságra, arra amit már egy lokálban is jobb elfüggönyözni. Jancsó fölöttébb frivol, a disztingváltságnak élvezettel fityiszt mutató, meglehetősen polgárpukkasztó előadást rendezett, a polgárok jelentős része pedig pukkadt is. Már több mint harminc évvel ezelőtt Hegyi Árpád Jutocsa közvetlenül a direktori pályázat előtt vitte színre Miskolcon Kálmán Imre remekművét. Abban, hogy megkapta a főigazgatói posztot, meggyőződésem, szerepe volt annak is, hogy hagyományos előadást rendezett, ennek láttán a publikum és a városvezetés megnyugodhatott, hogy más produkciók esetében sem lesz olyan ribillió mint egykor.
Ezúttal Béres Attila, aki a zenés színház professzorává vált, akkor is, ha nem tanítja, bár meglehetősen ironikusra, olykor egyenesen gunyorosra hangszerelve, néhány szlengszóval, mai beköpéssel megspékelve, lényegében hagyományos előadást rendezett. Ezt tette jó pár évvel ezelőtt Kecskeméten is. A megboldogult Pécsi Országos Színházi Találkozó történetében, ha jól emlékszem, ez volt az egyetlen operett előadás ami bekerült a versenyprogramba. Bóni gróf alakításáért az ebben a produkcióban először operettet játszó Szemenyei János megkapta a legjobb férfi epizódalakítás díját. Mint zsűrielnök próbáltam elfogadtatni a többi zsűritaggal, hogy Bóni nem epizód, hanem főszerep, de hajthatatlanok voltak. Az biztos, hogy Miskolcon Rózsa Krisztián abszolút főszerepet csinál belőle. Mondhatni, az előadás egyik motorja. Nagy elánnal tele hinti poénnal a Horesnyi Balázs által illúziókeltően bedíszletezett színpadot, amin ide-oda nyargalászik, és néhány energikusan mókás táncmozdulattal is szolgál. Bodor Johanna koreográfusként, amerre csak jár, alaposan megdolgoztat minden társulatot, nem csak üres bravúrokra törekedve, hanem jelentőség telivé is téve a mozdulatokat, azoknak a színészeknek az esetében is, akik kevéssé tudnak táncolni. A miskolci színház balettkara viszont fergeteges, és nem csupán abban, hogy egyszerre lép, ugrik, forog, ha kell, hanem, hogy jó figurákból, markáns fazonokból áll. Philippe de Chalender vezényletével a zenekar is remek, tempósan, érzelemdúsan, de soha nem szirupos érzelgősséggel játszanak a muzsikusok.
Amikor pedig Cecília megjelenik a színen, szükségszerűen elhallgatnak. Ekkor sem látványban, sem hangban semmi nem vonhatja el a figyelmet róla. Seres Ildikó pedig, a miskolci színház egyik Jolly Jokere, aki korábban is alakította már a szerepet, tud hatásosan megjelenni. Tartással, előkelőséggel viseli a Tihanyi Ildi által tervezett uszályos nagyestélyit. Miután bevonul, méltóságteljesen, fensőséges nézés kíséretében megáll. Érezteti, hogy most aztán nem akárki, hanem nagyon is valaki teszi ebben a kis alantas orfeumban a tiszteletét. Lassú, szándékoltan késleltetett mozdulattal leveszi a fejéről a fátyolt, és ekkor tör ki a nézőtéren üdvözlésére a taps. Erotikusan, sejtelmesen búgó hangon, de pikírt hangsúlyokkal szólal meg. Fiatalon, Kecskeméten, Maya címszerepében, amiben nem parodisztikus, hanem nagyon is valódi volt az eltúlzott, zászlólobogtató magyarkodás, vadító volt. És most is képes elhitetni, hogy egykor megőrültek érte a férfiak, amit Gáspár Tibor Kerekes Ferkóként és Fandl Ferenc Miska főpincérként, érzékeltetnek is rendesen. Tekintetük az övébe fonódik, minden szavát lesve csüngnek az ajkán, a mézes-mázos dicséretekkel még most sem takarékoskodnak. És ez, ha ma már olykor akár viccesnek is tűnik, megmutatja a csak takaréklángra tett, de teljesen soha ki nem hűlő egykori szerelmi lángolás veszedelmesen magas hőfokát. Kálmán Imre-Leo Stein-Jenbach Béla – aki miskolci származású volt –, darabja, Békeffi István-Kellér Dezső szövegátdolgozásával, Gábor Andor versfordításaival, ha a színészek jól játsszák és nem papírmasé, nem sablonos figurákat jelenítenek meg benne, valódi érzelmekről, mély sebekről, megcsalásról és megcsalatásról, begyepesedett társadalmi konvenciókról és azok elleni lázadásról, regél. Bordás Barbara a pályája elején inkább csak fölöttébb szépen énekelt és hozzá szép is volt, Szilviaként most drámát képes sűríteni egy dalba, szemei tényleg szinte szikráznak a dühtől, ha úgy érzi, vagy tudja, hogy átverték, megcsalták, megalázták. Ugyanakkor odaadóan forró az ölelése, ha szeret és őt is szeretik. Szőcs Artur Edvin hercegként, a bonvivánként, megmutatja, hogy milyen csélcsap, hogy először mennyire nem állja a szavát, beletörődik szülei akaratába, a sanzonettől való eltiltásba, no, de aztán persze a szív parancsának nem lehet ellenállni. Tombolnak a hatalmas szenvedélyek, és egymáséi lesznek, akik a szövegírók által egymásnak rendeltettek. Szilvia ezúttal miskolci sanzonett, onnan házasodik be az elitbe, amiről adódik egy mának szánt csípős beszólás. A Varga Andrea által megformált Stázi, aki persze némi bonyodalom után összejön Bónival, már eleve oda tartozik. És jöhetne a rózsaszín ködbe burkolódzó mindent és mindenkit elárasztó boldog végkifejlet. De Béres Attila rendezőként azonban csak nem nyugszik. A nagy általános generálmosoly helyett katonaruhába öltöztetett táncosokat küld a deszkákra, akik mind ádázabb arckifejezéssel, egyre vadabban ropják, a szereplők pedig riadtan a háttérbe húzódnak a hatalmas örömmámor helyett.
A Csárdáskirálynő a háborúban íródott. Mivel a tévé is közvetítette, Mohácsi János nem egy városra szóló botrányt kavart, hanem országosat azzal, hogy a harmadik felvonást Kaposváron egy hadihajón játszatta, ami aztán az akkori elittel végül el is süllyedt, eléggé egyértelműen jelezve, hogy ideje lenne már a rendszerváltásnak. Béres a mostani befejezéssel arra tesz utalást, ha így megy minden tovább, akár a világ is elsüllyedhet.
Apokaliptikus vízió a Csárdáskirálynő végén? Csak villanásnyi, jelzésértékű csupán. Aztán jön a mosolyokkal, nevetésekkel teli, hosszúra nyúló meghajlás, a közönség, ahogy ezt már Miskolcon a zenés produkciók esetében megszokhattuk, fölpattan a helyéről, és állva vastapsol, ünnepel. Jó átélni, hogy mindennek dacára, a kétszáz éves miskolci teátrumban a nézők és a színészek rendszeresen, kitartóan örülnek egymásnak.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Gálos Mihály Samu
