A Színház- és Filmművészeti Egyetemmel szemben elhangzott vádak, pedagógiai, szakmai szempontból értelmezhetetlen, üres, fedezetlen szavak voltak, mondja Hegedűs D. Géza, Kossuth-díjas színész, rendező, osztályvezető egyetemi tanár. Úgy gondolja, hogy az intézmény szakmailag megfellebbezhetetlen, különleges ékköve volt a magyar felsőoktatásnak.
– Igen régóta tanítasz…
– 1987 óta. A volt mestereim, Horvai István és Kapás Dezső hívtak vissza maguk mellé, az akkor indított osztályukba. A hallgatók között volt például Murányi Tünde, Alföldi Róbert… Színészmesterséget, beszédet tanítottam. Amikor végzett az osztály, úgy döntöttem, hogy visszaülök az egyetem padjaiba, rendezői szakra. Ez a periódus kimaradt a tanításból. Miután megszereztem a diplomát, Marton László indított osztályt, és úgy gondolta, csináljuk ezt együtt. Több osztályt vezettünk közösen. Később Forgács Péter rendező barátom is csatlakozott hozzánk. De olyan is volt, hogy egyedül vittem végig egy színészosztályt.
– Marton a zaklatási ügye miatt nem taníthatott tovább.
– Nem taníthatott tovább, de akkor már korábbi növendékünk, ifj. Vidnyánszky Attila is ott volt velünk, akivel azóta is közösen tanítunk. Amikor Marton már nem is élt szegény, az új osztályomat, akik most másodévesek, már Attilával indítottam.
– Jó ideig sokan úgy gondolták, hogy a Horvai-Kapás osztályba a legnagyobb mázli kerülni. Ha ez igaz, miért volt ez így?
– Az igen jó tanárok között, a 70-es évek elejétől, iskolateremtő mesterekké váltak Horvaiék. Ők nagyon szigorúan követeltek, jól kiegészítették egymást, és a korábbi nemzedékkel ellentétben, minden órát megtartottak.
– Diáklázadás is volt amiatt, hogy az egyik osztályfőnök sokszor nem járt be az óráira. Nálunk többségében gyakorló művészek tanítanak, és például a színészek, rendezők esetében, ha éppen nagyobb munkájuk van, főpróbahetük, vagy forgatnak, elmaradnak az óráik. Más színházkultúrájú országokban van más szisztéma is, ahol leginkább művészeti képzésre szakosodott tanárok, vagy már a pályájukon túllévők alkotják a képzés gerincét. Mindkét módszernek vannak előnyei és hátrányai.
– Azért is vezetnek társ-osztályvezetők egy-egy osztályt, hogy óra soha ne maradjon el, valaki mindig ott van. Ha mégis pótolni kell, akkor pedig szombaton vagy vasárnap is bemegyünk, vagy valamelyik szabad este. Horvait és Kapást követte az egyetemen Zsámbéki Gábor, Székely Gábor, Máté Gábor, Ascher Tamás, Novák Eszter, Selmeczi György, Zsótér Sándor… Hihetetlenül erős, sokszínű, próba-, munka- és gondolkodás-központú, odaadó munkát követelő pedagógusokból állt a tanári kar. Mindegyik más színházesztétikai világ, de a minőségérzék, a munkacentrikusság, a tág horizontú világszemlélet, az emberség közös bennük. Ez közös szellemiség. Elmondtuk egymásnak mindig a véleményünket. Meczner János, Csizmadia Tibor a bábszakos osztályokban végeztek kiváló munkát, ahogy a zenés színész osztályban Novák, Selmeczi György, a fizikai színháziban Horváth Csaba, a kiváló rendező és koreográfus. Minden szakmai igényt, új színházi törekvést igyekezett integrálni az egyetem, és próbálta fölnevelni azokat a művészeket, akik azóta valamennyi színházi műfajban jelen vannak. Horvai, Kapás remek újítást hoztak a felvételi vizsgákon, amit aztán minden tanár átvett a későbbiekben. Korábban is három fordulós volt a felvételi, hozni kellett tíz verset, öt monológot, öt dalt. Ezekből válogattak a felvételiztetők. Mire a harmadik fordulóig eljutottak, a 900-1000 jelentkezőből, már csak 30-40 aspiráns maradt, és közülük választották ki az osztály tagjait. Horvaiék úgy gondolták, hogy az utolsó periódust elmélyültebben kellene lebonyolítani. Ezért a harmadik fordulóba jutottakkal egy hétig, reggeltől estig együtt töltjük az időt, ez az úgynevezett “együttélés”. Úgy vannak jelen, mintha egyetemre járnának, vannak mozgásórák, beszédórák, táncórák, énekórák, hangképzés órák. Jeleneteket kapnak, amelyeket elő kell adniuk. Valamennyi készségfejlesztő tanár ott van, jegyzetel, leírja a fiatalok képességeit, hiányosságait. Készül mindenkivel, külön-külön, egy nagy, mozgóképes interjú is, amit rögzítünk. Megpróbáljuk minél gazdagabban megmozgatni, körbejárni őket, hogy minél inkább láthatók legyenek kívül-belül. Ennek alapján választjuk ki az osztályba kerülőket. Ilyenkor alapszabály, hogy senki ellen nem lehet beszélni. Csak valaki mellett lehet felszólalni. Egyenként mindenkiről szavazunk. És egyszer csak összeadódnak a dolgok. A kiválasztás nagy felelősséggel járó, pedagógiai, szakmai folyamat.
– Ahogy így erről beszélsz, úgy tűnik, hogy semmi különösebb gond nem volt a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, aztán mégiscsak bekövetkezett, a tiltakozások, tizenötezer fős tüntetés ellenére a drasztikus átalakítása.
– Azt hiszem, hogy szakmailag megfellebbezhetetlen, különleges ékköve volt a magyar felsőoktatásnak a mi intézményünk, fantasztikus művész tanárokkal, készségfejlesztő tanárokkal. Természetesen mindig igen fontosak voltak az elméleti tárgyak is, a hallgatók szellemi megalapozása. Zsámbéki Gábor mondta, ahogy a papoknak fontos, hogy elsajátítsák a szent iratokat, mielőtt a szószékre lépnek, ugyanúgy a színészhallgatóknak is el kell sajátítaniuk a színházi „szent iratokat”, mert ezek ismerete, tudása nélkül nem léphetnek színpadra. Egyetértek ezzel, műveltségre van szükség, a készségek abszolút megalapozottságára, önálló gondolkodásra. Meg kell tanulni csapatban tudni próbálni, alázatosan dolgozni. Mindehhez meg kell felelni a színészetika vastörvényeinek.
– Tehát nem volt igaz az, amivel vádolták az intézményt, hogy egy oldalra húzó ideológiai oktatás folyt?
– Az elhangzott vádak, pedagógiai, szakmai szempontból értelmezhetetlen, üres, fedezetlen szavak voltak. Más szempontok pedig úgy gondolom, hogy az oktatáson kívül esnek, semmi közük az egyetemhez, a művészképzéshez. Abban nem tudok vitatkozni, hogy mindent lehet jobban csinálni. De ez minőségi, évtizedeken keresztül okos, tudatos generációk által átadott tudáson alapuló oktatás volt. Nagyon elmélyült, intellektuálisan, művészi és szakmai szempontból felkészült, nagyszerű tanári közösséggel. A tanárok kiválasztása is a leglelkiismeretesebben, a legkörültekintőbben történt. A jövő színház- és filmművészeinek a legmagasabb szintű oktatása történt ebben az intézményben. Majdnem százhetven év tapasztalata volt benne. Ez a tapasztalat azt tanítja, hogy benne kell lennünk a saját időnkben, a saját korunkban, az érzékenységünkkel, a kíváncsiságunkkal, a tehetségünkkel és azoknak az emberi tartalmaknak, problémáknak a hordozói kell, hogy legyenek az innen kikerülő művészek, amelyek most jelentkeznek. A színház mindig az itt és most, a jelenvalóság művészete. A nézők a mi kortársaink, velük találkozunk esténként, nem lehet elképzelt nézőnek színházat csinálni, mert az múzeum. Benne kell lenni az eleven világban.
– A régi tanári gárdának csak nyomai maradtak, te vagy az egyik „nyom”. Nagyon sokan felálltak. Te miért maradtál?
– Új osztályt indítottunk ifj. Vidnyánszky Attilával, egykori növendékemmel, a különleges tehetségű színésszel és rendezővel. A drámai események sodrában is tanulni kellett és tanítani. De ők, a mi növendékeink, még, úgymond, „kicsik” voltak és semmit sem tanultak, semmit sem tudtak. Úgy döntöttünk tanár társaimmal és a hallgatóinkkal – öt hölggyel és hét fiatalemberrel -, hogy minden nehézség ellenére együtt maradunk, és végig csináljuk ezt az öt évet. Akik a Freeszfe-be, a mestereik után mentek, főleg negyed és ötödévesek voltak. Ők a nagyon erős, hat félévből álló, alapozó időszakot megkapták. Már gyakornokoskodtak valahol. Velünk együtt két első, egy második és egy harmadik színészosztály bent maradt az egyetemen. Praktikusan azért, mert se az infrastruktúrát, se az osztályunkban tanító huszonöt készségfejlesztő, és elméleti tanárt nem tudtuk volna nekik biztosítani. Ezek a növendékek még szinte semmit sem tanultak, nem engedhettük őket ki a semmibe, hiszen nem tudtunk volna nekik szállást, ösztöndíjat adni. A hallgatóinknak családjaik vannak, idehaza és határon túl, ők a szüleik jövőt ígérő „projektjei”. Nekik is felelősséggel tartozunk. Úgy döntöttünk, hogy tanítani fogunk. Mi választottuk ki őket, ők pedig azért is jöttek, mert én indítottam osztályt, a társaimmal. Tehát ez a mi közös ügyünk, ifj. Vidnyánszky Attilával, a színpadi beszédet tanító, csodálatos színésszel, Orosz Ákossal, a zenés mesterséget tanító Nagy Péter István, fiatal rendező és koreográfus kollégámmal, és egy másik fiatal tehetséggel, Kovács Adrián zeneszerzővel. Azokkal taníthatok, akikkel én szeretnék, és úgy tanítok, ahogy én elképzelem, hogy hasznos. Nagyon nehéz perióduson vagyunk túl, de mi nem hagytuk el egymást. Összeforrott az osztály, összetartunk, irgalmatlanul sokat dolgoznak a hallgatók, és nagyon tehetségesek.
Írta: Bóta Gábor
(Borítókép: Emmer László)
