A modernkori Don Quijote számítógépes játékokban küzd

Hajduk Károly világbajnok lehetne búsképűségben. Igencsak meggyőzően tud szomorúan lehorgasztott fejjel mélázni. Ideális Don Quihote.

Az eredeti Cervantes regényben sem valós ellenségekkel vív, hanem bámulatos fantáziájának képzeletbeli szörnyeivel, ha úgy tetszik, egy általa kiötlött virtuális valósággal, ami csak az ő agyában, lelkében létezik. Ezért nagy és tulajdonképpen logikus ötlet behelyezni a mostani számítógépes játékok virtuális terébe. Kovács D. Dániel, Závada Péter, Varga Zsófia írták az (Escape) A Donkihóte-projekt című produkció szövegkönyvét, amit az Örkény Színház és a Városmajori Szabadtéri Színpad közös produkciójában mutattak be egy szép meleg nyári estén, ami ideális ábrándozásra. Ez pedig Hajduknak nagyon megy. Elvarázsolt, a külvilágot akár szinte teljesen kizárni képes, a maga gazdag személyiségében elmerülő karakterek alakításában verhetetlen. Azért mondjuk a dög-melegben egy lovagi páncélt ráadni Nagy Fruzsina jelmeztervezőtől nem a legkíméletesebb megoldás, izzadhat alatta rendesen, de ez sem zavarja. Rendíthetetlenül küzd és küzd az általa kiszemelt ellenséggel. Illetve ebben az esetben nem is különösebben kell kiszemelni őket, mert szinte tálcán kínálva magukat, eléje pattannak. Tobzódhatott Nagy a figuráik megtervezése közben, még azt is el tudom képzelni, hogy halálra röhögte magát, mert válogatott torzonborz fickók, ijesztőnek szánt, de mégis mulatságos szörnyek, szőrpamacsúak, ollókezűek, ormótlan alakúak, már maga a megjelenésük is képtelenség. De aztán az ezekbe a maskarákba bújt színészek, akiket gyakran föl sem lehet ismerni, jócskán hozzáadják a többletet, végletekig eltúlzott, groteszk mozgással, hősködő, „ki, ha én nem!?!” mentalitással, vagy nevettető remegéssel, felnagyított félelemmel. Elrajzolt, karikaturisztikus világ ez, miközben a monomániás gémerek annyira beleélik magukat ebbe a közegbe, mintha színvalóság lenne. Sokan válnak közülük szenvedélybeteggé, menthetetlen, vagy nehezen menthető függőkké, ami feltehetően célja is az ezeket a játékokat tervezők jelentős részének.

Az előadás erről a manipulálhatóságról is regél, arról, hogy a politika, a média manipulációit követően a virtuális valóságot teremtők is buzgón csatlakoznak hozzájuk, persze egyáltalán nem haszonlesés mentesen. Nyilvánvalóan lehet ez jópofa időtöltés is, de válhat a kábítószernél is ártalmasabbá, kóros esetekben járhat önfeladással, személyiségvesztéssel.

A mostani szaggatott, gyakran klipes jelenetekre bomló történet szerint egy rosszul kereső, temérdek mindenből kiábrándult tanár, már nem is notóriusan a számítógépe előtt ül, hanem maga is ennek a virtuális valóságnak a részévé, válik, és annyira elvész benne, hogy már a keresésére kell indulni. Röpke kalandok sorozata váltja egymást. Nem takarékoskodnak a deszkákon a művérrel. Kaszabolják egymást a szereplők meglehetősen leleményes módon. Meghalnak, felélednek, újra meghalnak, és így tovább, ahogy ez a számítógépes játékokban szokásos. Nincs értéke az életnek, és nincs fajsúlya a halálnak. Csak az számít ki győz időlegesen, mert pillanatokon belül következik az újabb egymásnak feszülés.

A színészek zöme jó néhány szerepet alakít, akár „inkognitóban”, mert annyira elmaszkírozták őket. Gyakran a hangjuk is totálisan eltorzított. Repkednek a trágárságok, indulatszavak. A színészek minden irányba számtalanszor benyargalásszák a színpadot. Láthatóan élvezik a felfokozott testmozgást, és a Kovács D. Dániel rendező által jól szervezett tébolyt, a vérbő komédiázást, most ritkaságszámba menően megengedett, féktelennek tűnő – miközben nyilván nem az –, marhulást. Schnábel Zita akár önmagukban is humorforrásként szolgáló díszletei is tökéletesen megteremtik ehhez a miliőt. A színészek, Borsi-Balogh Máté, Jéger Zsombor, Kókai Tünde, Terhes Sándor, Vajda Milán, Nagy Zsolt, Zsigmond Emőke hatalmas energiákkal viháncolnak, miközben óhatatlanul fontos kérdésekről is szó esik.

Tenki Réka alakítja a címszereplő méltán aggódó feleségét, aki nem rest utána menni a virtuális valóságba, ahonnan miután sikerül kihozni a hőst-antihőst, kiadós vitába keveredik vele. Kovács D. Dániel ekkor megakasztja az őrületet, visszatér a jó öreg, jól bevált realista színházhoz. Gyönyörű ahogy a két színész ül a színpad elején, lelógatják a lábukat, és hatalmas intenzitással eljátsszák, ahogy ez a két ember elmerül egymásban. Ahogy minden ellentét, düh, harag, megpróbáltatás dacára imádják egymást és összetartoznak. Kissé fancsali boldog végkifejlet ez, de azért mégiscsak az. Azt jelzi, ha kicsi is az esély, de azért mégiscsak van rá sansz, hogy felülkerekedjen a józan ész, és a szerető érzelem.

Írta: Bóta Gábor

Fotók: Juhász Éva