Gera Zoltán Kossuth-díjas művész, a Nemzet Színésze, 10 éve halt meg. A kis szerepek nagy művésze volt. Akkor is figyelni kellett rá a színpadon, ha csak néhány mondata volt, vagy esetleg meg sem szólalt.
Nem ő volt a színpad közepén ágáló, messzi hordóan öblös hangú nagy hős. Ritkán cipelt egész előadásokat a vállán. De igencsak jellegzetes, erőteljes karakter volt, jókora intellektussal. Sokat bíbelődött a szerepei elemzésével, a világ megértésével. És akármilyen kicsi szerepet játszott, az általa megteremtett figura egy egész világ, igazi, teljes személyiség volt.
Belső és külső alkatával egyaránt sok baja támadt. Kezdetben talán ő is szeretett volna amorózó típus lenni, és bár ez nem sikerülhetett, hogy van tehetsége, a pályához szükséges karizmája, az hamar kiderült. Úgy nézett ki, hogy hamar sínre kerül, hiszen édesapja, Hosszú Zoltán, aki neves színész volt, egészen fiatalon elhelyezte őt a Belvárosi Színháznál. Az élet császárának érezte magát.
Aztán az egyik nap szembe jött vele az apja az utcán, a direktor úrral, Patkós Györggyel. Ők megemelték a kalapjukat, de Zoltán nem, bár köszönt. Ezért a neveletlenségért édesapja kirúgatta. Ja kérem, a polgári illem és neveltetés, nem tűr ilyen súlyos kihágásokat! Túl kemény lecke egy kis ifjonti, nagyképűsködő neveletlenségért. De a zsigereibe ivódott a tán a kelleténél drasztikusabban belé plántált „tananyag”. Tény, hogy abszolút polgár lett, és polgár is maradt, akkor is, amikor ez nem volt divat, elegánsan öltözködött, több nyelven beszélt, civilben maga volt a kulturált választékosság, ami ironikus humorral párosult.
Színészi szempontból legfőbb mesterének és pótapjának Rév Istvánt tekintette, az első állandó magyar bábszínház, a Nemzeti Bábszínjáték polihisztor vezetőjét, aki akkor még slampos beszédét tökéletesítette, az orrát is megműtette a saját költségén, hogy ne szólaljon meg túlzottan nazális hangokon. Ebben a gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt játszó színházban Bató László és Kaszás László után a legnagyobb sikerű, több mint 750-szer menő produkcióban, a Toldiban, címszereplő is lehetett. A bábszínházban megtanulhatta, hogy a mozgásnak, egy-egy hangsúlyos gesztusnak milyen kiemelkedően fontos szerepe lehet. Később, amikor egy nyári kurzusra Drezdába ment a pantomimezés alapjait elsajátítani, ezt még inkább megérezte, és alkalmazta egész pályáján. Ekkor tanulta meg a mozdulatlanság jelentőségét is, hogy csak állt, és mégis figyelni kellett rá.
Állóképességét igazán hamar próbára tették. Még a színészkollégiumban az igazgató nyílt plénum előtt azzal vádolta, hogy kémkedik az angoloknak, mert a British Council könyvtárába járt, hiszen szeretett angolul olvasni. Ettől a perctől magára maradt, a kollégisták, mint a pestisestől, tartottak tőle. Ez a bélyeg aztán hosszú ideg rajta ragadt, nem volt véletlen, hogy sokáig a statiszta szerepektől alig megkülönböztethető incifinci epizódfeladatokat kapott. Eléggé unatkozott.
Ezért is jelentkezett egy több nemzet fiatal színészei számára kiírt Shakespeare pályázatra Londonba, ahol a Shakespeare színészek egyik legnagyobbika, John Guilgud is tanította volna. De a Vígszínházból két vacak epizódszerepére hivatkozva, hogy be kellene helyette ugrani, nem adták ki. Éreztették vele, a valódi indok az, hogy nem tartják eléggé megbízhatónak. Ő pedig elkeseredésében levelet írt Londonba, azzal a szöveggel, hogy a tetves kommunisták nem engedik ki. Választékossága olykor drasztikus nyelvhasználattal is párosult. A levelet a postán felbontották, tartalma miatt, államellenes izgatás címén, tárgyalást kezdeményeztek, 9 hónapra elítélték, ebből körülbelül 6-ot le is ült.
És itt következik, ami rá annyira jellemző volt. Nem akarta vesztesként, letargikus értelmetlenséggel eltölteni a rászabott büntetést. Nem akart szenvedve nyomorogni, hanem valamilyen módon úrrá akart lenni a helyzeten. És mivel börtönbe vonulása előtt még volt három hónapja, ekkor kezdett keleti filozófiákkal, a taóval foglalkozni. Megtanult hatványozottan belülre, magára figyelni. A börtönviszonyoknak, és ezzel a zordon külvilágnak is, újra és újra fityiszt mutatott, amivel többeket jól elszórakoztatott. Reggeli tornánál például szteppelt, vagy a közlekedési rendőr karmozdulatait utánozta, amikor nem nézett oda az őr, mire pedig már a röhögésre odakapta a fejét, pontosan azt csinálta, amit kell. A cellában pantomimezve szintén sikerült felbőszítenie az őrt, de még a börtönorvost is kihozta a sodrából. Azzal pedig különösen sikert aratott, hogy több társa hangját képes volt utánozni.
Némiképp kívülálló maradt a börtönben is, ahogy már kényszerült az lenni a kollégiumban, és tulajdonképpen egész élete során. Tán még saját magának is örökös ellenzéke volt, hiszen önmagát is, rá annyira jellemző ironikus szemüvegen keresztül nézte, a humora értelmiségiekre jellemzően gunyoros, gyakran vitriolos volt. Kívülálló maradt a Mikroszkóp Színpadon ugyancsak, nem nagyon szerette azt az ízlésvilágot, és a kabaré műfajában amúgy sem érezte elég tehetségesnek magát. Kicsit mindenütt magánzó maradt, lényegében a színészetben is, nem űzte olyan módon, mint sokan, hogy számukra csak ez a legeslegfontosabb. Sokan az egykor elképesztően népszerű tévésorozat, a Tenkes kapitánya Dudva uraként, a sok mindent látó kocsmárosaként ismerték meg.
Ha jól érezte magát egy-egy produkcióban, akkor akár velőt rázóan komédiázott, mint például A hetvenkedő katonában, a Radnóti Színházban. Utolsó szerepében, Spiró György Honderű című darabjában, az azóta bezárt Tivoliban, nagy színészek, Törőcsik Mari, Haumann Péter, Sinkó László partnereként volt megrendítő. A több nyelvet beszélő Pukánszkyként lényegében eljátszotta az értelmiségi lét ellehetetlenülését. Maga is több nyelvet beszélt, lényegében anyanyelvi szinten.
Egy iszonyúan elhúzódó tüdőgyulladás után maga döntött úgy, a halála előtt 7 évvel, hogy nem áll többé színpadra, úgy érezte bizonytalanná vált a szövegtudása, a járása. Aztán a látása is megromlott annyira, hogy már olvasni sem tudott. De a fanyar humora, és a pazar emlékezete megmaradt.
Nagy epizodista, remek ember volt. A második feleségével annyira összenőttek – öröm volt őket együtt látni budai, meghitt lakásukban -,hogy a 92. évében bekövetkező halála után egy nappal a felesége utána ment. Mint Rómeó és Júlia, nem élhettek egymás nélkül. Ugyanakkor temették el őket.
