Fotó: Yan Indri
A Marosvásárhelyről jött Koncz Andrea játéka megindítóan őszinte, teljes érzelemmel alakítja figuráit, nem egyszer felszaladnánk hozzá a színpadra, megmenteni, átölelni, vagy éppen felemelni jó magasra. A vele való beszélgetés is ennek megfelelő intenzitással zajlott, minden mondatát egyfajta szenvedélyes szabadság lengte körül.
Egy erdélyi színész, egy erős színházi háttérrel rendelkező városból miért vágyódik Budapestre?
Mikor Vásárhelyen végeztem a Színművészeti Egyetemen, a Nagyváradi Állami Színház akart leszerződtetni. Csakhogy a szerelmem akkor már Budapesten élt. A kíváncsiság és a szívem is hajtott, hogy itt kezdjem el a pályát. Így 2010-ben kijöttem a szerelmem után és a nulláról kezdtem felépíteni a pályám.
Nulláról?
Egyetemistaként már játszottam a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, és a Yorick Stúdióban. Elkezdődött valami.
Kijöttél független színházi életet élni Magyarországra.
Két évig csináltam. Játszottam a Gózon Gyula Kamaraszínházban, a Budaörsi Latinovits Színházban, a Szkénében, a Tűzraktérben. Ez az életforma nagyon leterhelt, szerettem volna már társulathoz tartozni.
Mi miatt volt leterhelő?
Igazából úgy terhelt le, hogy minden meghívás, felkérés magában hordozta a bizonytalansági faktort. Amikor összejött egy produkció, rögtön felmerült bennem, hogy ez meddig fog tartani?
Amikor kaptál egy felkérést, milyen szempont szerint értékelted a munkát? A karakter, a társulat, a darab, illetve maga a színház felől?
Nem voltam ennyire tudatos akkor. Inkább a hatalmas játékéhség volt az, ami meghatározta az igényeimet. Az volt a fontos, hogy rendezőkkel, pályatársakkal találkozzak, együtt gondolkodjak, hisz a nulláról kellett kialakítanom a kapcsolatrendszeremet is. Annak megtapasztalása volt a fő célom, hogy megtudjam, milyen a budapesti színházcsinálás. Meg kell, hogy mondjam, teljesen más, mint a vásárhelyi. Kellett egy kis idő, mire összeállt a fejemben, hogy miben különbözik a két ország színházi világa, kultúrája.
Meg tudod már fogalmazni?
A román színjátszási hagyomány megtermékenyítő hatással volt az erdélyi magyar színjátszásra. Ennek a fúziójából született egy sokkal intenzívebb, expresszívebb forma, kifejezésmód. Ugyanis a romániai színjátszásra a francia, míg a magyarra a német színházi hagyományok gyakoroltak erősebb hatást.
Ez a gyakorlatban miként nyilvánul meg?
Erdélyben az az impresszióm, hogy sokkal szenvedélyesebben, impulzívabban játszunk és sokkal expresszívebb formákat keresnek a színházakban. Magyarországon analitikusabban, elmélkedősebben nyúlnak egy-egy darabhoz. Itt egy színdarab elemzésének része, hogy intellektuális szinten fejtődjön meg a darab és úgy jöjjön létre a cselekménysor. A román színjátszás talán szenvedélyesebb, erőteljesen érzelmi alapú… legalább is az én szubjektív megítélésem alapján. Nekem nyers volt a tapasztalatom, mikor eljöttem, de azt érzékeltem, hogy nagyon jó hatással volt a román színházkultúra az erdélyi magyar színjátszásra. Dúsított rajta.
("Se itt, se ott" c. előadás, Vera szerepében. Partner: Esztergályos Cecília, rendezte: Nagy Viktor)
Hiányzik az a fajta játék?
Igen. Most mutatja be itt Budapesten a Nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház, A megesett hercegnő történetét a különleges stílusáról ismert Silviu Purcărete rendezésében a Nemzetiben. A darab a megszállott szerelem katartikus mélyét itatja át bosszúval, gyilkossággal, öniróniával. De a Kolozsvári Állami Magyar Színház Ionesco Maccbetjét is láthatjuk Silviu Purcărete rendezésében a 10. Színházi Olimpia rendezvénysorozatának részeként. Cirkuszi környezetbe helyezi a beszűkült gondolkodású emberek vezényelte háborús politikát. Nagyon feltölt, elvarázsol Purcărete világa.
A Földindulást játszottad színházban, majd elkészült a film is. Mennyiben volt más játszani a két műfajt?
Teljesen más koncentráltságot kíván a film. Nem biztos, hogy segített az, hogy ismerem, játszottam a darabot. Ha bepróbálsz egy darabot és színpadra szokod, majd elviszed kamera elé, hogy ez szerencsés, vagy nem, nem tudom eldönteni.
Érzi azt egy újságíró, ha valakinek határozott véleménye van dolgokról. Neked van. Hogyan éled ki ezt a színházban?
Rám jellemző módon a színpadon szabadabban megélem a véleményemet, mint mondjuk egy interjú alatt. A saját vélemény formálásomat a szerepem mögé tehetem és kiélhetem a saját szabadságomat, amely viszonylag elég kötött és zárt, de akkor is én szivárgok át és az én gondolataim erősítenek, vagy támasztanak meg egy-egy szerepet. Tapasztalataim vannak, de a nyilvános véleményformálással óvatos vagyok. Mély ismeretek nélkül a véleményformálás néha póznak tűnik. Olykor az az érzésem, hogy egy véleményország vesz körül, ahol sokan a szent, megrendíthetetlen véleményüket hangoztatják tények ismerete nélkül, kizárólag emocionális vonalon. Ezért óvatos vagyok e téren, kivéve ha nem egy ügyért kell felszólalni, ami fontos.
Akkor tekinthetjük egy ilyen ügynek Kacsák Tamás kortárs magyar képzőművész családon belüli erőszak ellen felkiáltó, izzó témájú – az Art and Antique kiállítás és vásár a Bálnában – nagyméretű munkáit, amely egyikén te vagy látható. Impulzívitásod, véleményformálásod megmutatkozott itt is, hisz ebbe álltál bele te is, adva arcodat a témához.
Tamás nagyon közeli barátom, mély gyökerekkel, nekem pedig volt egy nagyon nagy krízisem a válásom kapcsán. Tamás jelen volt ebben a krízisben és barátként végig támogatott. Így lett szemtanúja annak, hogy milyen nehéz, mentálisan és lelkileg megterhelő egy elromlott kapcsolat. Hogyan hajlik el egy mérgező légkör agresszivitásba. Két évig tartott ez a krízis, és utána fogalmazódott meg Tamásban, hogy ő valamilyen formában be akar világítani az erős nők lélektanába. Hogy milyen nehéz felvállalni egy ilyen lelki és egzisztenciális krízist, majd egyedül álló anyaként kilépni és újrakezdeni az életet. Arról nem beszélve, hogy ez a fajta seb mélyen beépül a jellembe. Ez motiválta ezeket a képeket. Tamás úgy gondolta, hogy ezekkel a munkáival rója le a tiszteletét minden olyan nő előtt, aki ki mer lépni az ártó kapcsolatból, vállalva annak minden kockázatát.
(Koncz Andrea a "GIRL PØWER" c. képzőművészeti alkotások egyik portréján készítő: Kacsák Tamás)
Egy ilyen átélt életszakasz segít, vagy hátráltat a művészetedben?
Hosszútávon egyértelműen segíti. Legalább is szeretném azt hinni. Most kezdem azt érezni, hogy minden megélt fájdalom és szenvedés, ha van egy megtartó közeg és van a saját erő, akkor helyére kerülnek a dolgok és a személyiség is gazdagodik. No meg plusz képességek nőnek ki ezekből a sérelmekből. Művészként mindig jó tárhely a fájdalomraktár, mert abból lehet dolgozni. A fájdalom, a szenvedés jó múzsa. Azokat megszelídíteni, megfogalmazni, felhozni, átformálni ettől lesz tartalmasabb a játék.
Volt olyan szerep, próba, előadás, amikor te magad is meglepődtél, hogy a fájdalom által átélt raktárban micsoda eszköztárad gyűlt össze!
A legutóbbi bemutatón Hernádi Gyula Királyi vadászat című Nagy Viktor rendezte darabban, az Újszínházban a női főszerepet játszottam és az volt a felismerés, hogy a nehéz életszakasz után sokkal erősebben tudok kapaszkodni a kicsi örömforrásokba és azt úgy fel tudom duzzasztani, hogy ezáltal felértékelődik. Ez egy örömzónámban zajló, nagyon jó alkotási folyamat volt. Ekkor jöttem rá, hogy sokkal jobban becsülöm azokat az élethelyzeteket, amelyekben stabilitást, örömet, derűt érzékelek, tudva azt, hogy az életnek vannak erősen árnyékolt zónái is.
Megérte feljönni Budapestre?
Persze, hogy megérte. Ez egy kunderai kérdés, de igen. És ha nem is érte volna meg, akkor beismerném magamnak? Mindig van bennem elvágyódás és mindenhonnan elvágyódom. Ez a program állandóan fut bennem. Azt is el tudom képzelni, hogy máshol éljek. Egy harmadik helyen. A színház, az alkotás nagy szerelem. Az köt. Enélkül nehezen tudom elképzelni az életemet, hisz a hétköznapi életben az utcán is jeleneteket, gesztusokat látok. A színházi lencsém mindig aktív. Mindenhol kicsit idegennek érzem magam és egy kicsit otthon, de ebben az idegenségben nagyon otthonosan mozgok.
Írta: Tarnócai Éva
