Zongorázik, gitározik, dobol és persze énekel a Pesti Magyar Színház fiatal tehetsége, Gréczy Balázs, akit Bütyök szerepében láthatunk a Tüskevárban.
Kicsit idősebb „gyereknek”, mint akit játszol a Tüskevárban, mit üzent ez a történet?
Mindenképpen azt, ahogy vélekedtem az iskoláról, a barátságról és legfőképpen a lányokról ebben a fiatal korban, hisz serdülőként igencsak túltengtek a hormonok! Szerencsére nagyon jó barátaim voltak mind általános iskolában, mind gimnáziumban. Volt egy nagyon közeli barátom, ahogy a darabban Bütyöknek Tutajos, mi is együtt voltunk jóban, rosszban, együtt fociztunk, együtt csináltuk a balhékat.
Volt a Tüskevárhoz hasonló nyári kalandban részed?
Volt, mert szerencsére a nagyszüleim elég hamar elvitt magával engem és a bátyámat kempingezni, vagyis ez a sátorban alvós, kicsit vadregényes, horgászós, halat filézős majd a fogott zsákmány elfogyasztásának semmihez sem hasonlító élménye nekem is megvolt. Nem egészen olyan volt, mint Bütyöknek és Tutajosnak ott a Berekben, nem lőttünk puskával, nem volt harcsa kalandom, de volt részem ilyesmiben. Minden gyermeknek fontos, hogy kialakuljon a természet szeretete, ahhoz pedig közel kell menniük a természethez. Például megélni azt, hogy előttünk van a barna kánya és miért ne lőjük le, azt nagyon fontos tudniuk!!
Hangilag mennyire tett próbára ez az előadás?
Nem gondolom, hogy próbára tett, viszont a dalokra írt szövegek elég bonyolultak voltak. Inkább ritmikailag és hangmagasság tekintetében volt nehéz.
.jpg)
Mikor érezted először a karriered alatt azt a bizonyos emelkedett állapotot a színpadon?
Már nagyon kicsiként, kilenc évesen, gyerekszereplőként, az István a királyban már megérintett ez a fajta emelkedett hangulat, hisz az Arénában többszörös teltházas előadást játszottunk tizenkétezres közönség előtt. Ezen a 2008-as jubileumi előadáson éreztem először, hogy ez a színpadon „levés” egy súlyos dolog, pláne, ha egy ilyen monumentális műről beszélünk, mint az István, a király. De már a 2003-as Csíksomlyói előadást is láttam édesapámmal, hisz ő volt a sajtófőnök, így már négy évesen megkaptam az első „István a király” oltást.
Vigyük tovább ezt a gondolatot… Mikor érezted azt először, hogy otthon vagy a színpadon?
Amikor a Kolimusical Színpad nevű kis társulatnál a Rómeó és Júlia musicalben eljátszhattam Rómeót. Ott éreztem, hogy ez nekem való, hogy ez vagyok én. Nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam, ami megerősített. Felfogtam, hogy mekkora felelősség az, hogy a világirodalom egyik legnagyobb hősének a bőrébe bújhatok és az emberek fizetnek a jegyért, hogy lássák. Mindez elkötelezetté tett. Azt éreztem, hogy ez már valami, még akkor is, ha ez egy kisebb társulat.
Nagyon jól énekelsz. Kapsz a hangodnak megfelelő feladatokat?
Most lóg a levegőben egy nagyobb szerep itt a Pesti Magyar Színházban, amely akkora feladat és kihívás lesz, hogy ezt magam sem merem kimondani… Erről nem beszélhetek még, de egyre inkább olyan feladatokat kapok, amelyben megmutathatom a hangi és testi adottságaimat egyaránt.
Előadói kvalitásaidat a pop műfajában is megmutattad. E téren történt valami?
Jelenleg egy lemezkiadóval állok kapcsolatban, van két új szerzeményem és a napokban fog kiderülni, hogy akarnak-e velem dolgozni. Amúgy szeretném kicsit finomítgatni a zenei stílusomat. Zeneileg lehet valami könnyed műfajú, de a szövegeimmel szeretnék kicsit karcolni. Ne mindig csak nőről és szakításról szóljanak a dalaim, hanem idővel legyen benne egy kis társadalmi kritika is. Persze még meg kell találnom a közönségemet… Ez pedig egy hosszú folyamat.
Ez két külön szakma. Eldöntötted, hogy melyik mellett teszed le a voksodat?
Ez a billegés a mai napig tart. Ha ügyes az ember, mind a kettőt tudja csinálni, csak nehéz összeegyeztetni…
Nem ismerünk olyan előadót, aki egyik nap a Budapest Parkban énekel, táncol, másnap pedig Hamletet játszik a színházban.
Valószínűleg én sem leszek Hamlet, de könnyebb műfajban meg tudom magamat mérettetni. Nem tudom, mit hoz a jövő. A pop zene nagyon friss az életemben, de az egyre nagyobb lehetőségek miatt újra kezdek visszaszeretni a színházba.
Miért, kiszerettél belőle?
Volt egy olyan időszakom, ami a kiégés határaihoz sodort. Rengeteget dolgoztunk, mégis többen úgy éreztük, hogy nem a képességeinknek megfelelő feladatokat kapunk. Szerencsére a Tüskevár kapcsán sikerült ebből az állapotból kimozdulni.
.jpg)
Milyen érzés a kiégés közeli állapot egy ilyen fiatal srác esetében, mint te?
Szörnyű. A kiégés a színházban úgy 50, 60 év felett éri el az embert, amikor már szinte mindent eljátszott, amit szeretett volna. Persze ez nem vonatkozik mindenkire. A legszomorúbb az, hogy engem ez a kór pár hónapja, 22-23 évesen kerülgetett és nem csak rólam volt szó. Ez egy mókuskerék, amelyből úgy érzed, nincs kiút. Akkor még futott egy darabom a Madáchban, állandóan egyeztetni kellett, ami persze sosem sikerült úgy, hogy jó legyen, plusz volt egy külső független társulattal is egy előadás, akkor azt hittem, hogy megőrülök. Közben kínlódás volt a színpadon, mert úgy éreztem, hogy nem akarom csinálni, de annál inkább erőlködtem, hogy úgy tűnjön, megy ez nekem. Hajszoltam magam és folyamatosan bűntudatom volt, hogy nem tudom azt nyújtani, amit az emberek megérdemelnének, de persze törekedtem rá. Mivel az nem egy őszinte folyamat, egyre inkább beszűkült körülöttem a világ. És akkor szerencsére jött Gémes Antos, aki úgy gondolta, hogy én és még néhány kollégám képes lesz megugrani a Tüskevár feladatot. Az új kihívás életmentő volt.
Így találtál vissza a színházi szerelemhez?
Igen, mert ez egy súlyos, szerelem és őszinteség nélkül nem működő szakma.
Azt a könnyed szárnyaló érzést mikor érezted utoljára?
Most a Tüskevár alkalmával az első nyilvános főpróbán. Azért hozzá kell tenni, hogy itt a drukker közönség volt jelen, de ezzel együtt, olyan jó energiákat kaptunk vissza és olyan jó formában voltunk, hogy fantasztikus érzés volt. Ott akkor azt éreztem, hogy az előadás mintha 10 perc alatt ment volna le. Csak úgy gurult lendülettel, csodás érzés volt.
Ha kapnál egy videót a jövőből, mi az, amit szívesen látnál önmagadról?
Országosan elismert zenei előadó, hat főszereppel a háta mögött.
És a film?
Hú, nagyon szeretem. Most az utóbbi két évben részese lehettem a Hadik című produkciónak. Frigyes szárnysegédjeként szerepeltem és ez volt az első magyar film, amelyben a kamera túloldalán vettem részt. Eddig asszisztensi munkákat vállaltam, Kern András filmjében, Herendi Gábor Valami Amerika 3. című filmjében, és a legnagyobb büszkeségem Szabó István Zárójelentésében lehettem harmad asszisztens. Dagadtam a büszkeségtől, mert bármerre néztem, Oscar-díjas, vagy Oscar-díjra jelölt filmesekkel dolgozhattam. Nagyon szeretem ezt a közeget és most novemberben egy Disney+-os sorozatban is szerepelhettem, nagyon élveztem a kamerák, mikrofonok általi pezsgést.
Ki az, aki nagy hatással van rád a színházban?
Akire nagyon felnézek, felnézünk, az Soltész Bözse, elképesztő, hogy a semmiből képes olyan energiákat megmozgatni, ami kihat ránk is. Mindig hálásak vagyunk neki, hogy egyszemélyben egy középkorú művésznő így meg tud mozgatni húsz fiatal csimaszt. Tisztelem, ahogy Fillár Istvánt is, akivel zseniális volt együtt dolgozni, sokat segített, volt, hogy Antossal ketten rendeztek meg bizonyos jeleneteket. Rancsó Dezső is nagyon jó kollega, mivel kettős szereposztásban fut a Tüskevár, volt szerencsém mindkettőjükkel együtt dolgozni.
Hogy tudsz feltöltődni?
Nekem a Balaton a Riviéra. Az utóbbi időben pedig- egy nagyon kedves ismerősömnek köszönhetően -, a lovaglás. A kollega itt ügyel a színházban, és ha lehetőségem van rá, kimegyünk terepre, az erdőbe és akkor érzem, hogy kezd kisimulni az idegrendszerem. És persze a zenélés. Most jól vagyok. Bizakodó. Jön a tavasz.
Írta: Tarnócai Éva
