Írta: Bóta Gábor
Balázs Andreának igazi jutalomjátékot jelent a Fat Pig, vagyis a Kövér disznó címszerepe. Mindig vagányul, a lehető legtermészetesebb módon, vállalta molettségét. Megtanulta színpadon is használni a testalkatát.
Az amerikai Neil LaBute darabja érte kiált, feltehetően leginkább miatta mutatták be a Karinthy Színházban. Egy erőteljesen teltkarcsú, szabadszájú, kedves, empatikus könyvtárosnőről szól, aki őszintén kimondja a véleményét. Élvezi az életet és a munkáját. Érdekli, ami körülötte van. Vállalja önmagát. Esze ágában sincs véget nem érő fogyókúrákkal sanyargatni magát. Jól megvan a bőrében, ami akkora, amekkora.
Balázs Andi is így van ezzel, bár azért előfordult, hogy egy nyári szünet alatt leadott tíz kilót. Akkori szeretett direktora, Karinthy Márton meglepetten látta, és szelíden szólt, hogy nem ezt az alkatot szerződtette. A színházban ugyanis szükség van különböző alkatú színészekre, így kövérekre is. Nem szerencsés, ha például Falstaffot kitömött hassal és pipaszár lábakkal játssza valaki. A figura megkívánja, hogy a színész kövérségében is megtestesüljön féktelen élethabzsolása, ami nagy zabálásokban, kiadós ivászatokban is megnyilvánul. Ő nem érzi nyűgnek, hogy így néz ki. És hosszú ideig a Fat Pig Helenje is jól megvan úgy, ahogy van. Egy gyorsétteremben ismerjük meg őt, ahol fesztelenül odakéredzkedik egy öltönyös férfi, Tom asztalához, akit Pásztor Tibor alakít. Állva esznek, közben dumálnak, és megérzik a közös „rezgést”. Helenből folyik a szó. Könnyedén mond jópofaságokat.
A magyar színház rossz gyakorlata, hogy kövér színészeket általában vicces szerepekben használ, eleve viccesnek mutatva az alkatukat. Ez maga az előítélet, a kirekesztés, hiszen testalkatától függetlenül bárkivel történhet egyaránt tragikus és komikus dolog, bárki lelkében dúlhatnak bármilyen érzelmek. Előítéletességből fakad az is, hogy Rómeót és Júliát csak szép emberek játszhatják, hiszen túlsúlyosak és akár csúnyák is lehetnek halálosan szerelmesek. Szerencsére Balázsnak nem külső megjelenéséből fakad a humora, hanem belülről jön, alapvetően derűs lényéből, enyhén szarkasztikus világszemléletéből.
Reklámsorozatban, Kasszás Erzsiként lett országosan ismert, amiben nyilván szükség volt a szokványostól eltérő, azon nyomban megjegyezhető fazonjára, de már ekkor sugárzott belőle az életkedv, a derű, a belőle elűzhetetlen, pozitív szemlélet. Leginkább gyakorlatban, főleg a Karinthy Színházban, tanulta a szakmát. A kezdeti, akár néhány mondatos szerepek után, Karinthy már annyira „kikupálódott” színésznőnek gondolta, hogy egy monodráma, a Margarida asszony eljátszására is alkalmasnak tartotta, amiben egykor a nagy színésznő, Psota Irén brillírozott. Balázsról kiderült, hogy egy szál magában is megállja a helyét a deszkákon, a diákokat megalázó, fiókdiktátor tanárnő szerepében. Még hátborzongatóan félelmetes is tudott lenni.
Ezúttal erre nincs szükség. Helen ízig-vérig szimpatikus személyiség. Nem véletlenül szeret bele a menő állással rendelkező, jó pasinak számító Tom, holott, a külsőt tekintve, nyilvánvalóan nem ő a nőideálja. De el tudja fogadni mindenestül, mert összességében meglehetősen vonzó személyiség, megnyerő ember. Szép, ahogy Balázs és Pásztor megmutatják az ismerkedés, az egymásba habarodás folyamatát, és az egymásba felejtkezés gyönyörét. Majd kénytelenek elszenvedni Tom értetlen kollégáinak rosszmájú gúnyolódásait, gonoszkodó élceit, a körlevélen keresztül is történő csúfolódó megjegyzések, kipellengérezés céljából kitett fotók áradatát.
Helen nem illik bele az öltönyös, kosztümös, multik által meghatározott, márka fétisben élő, sok pénzre hajtó világba. Nem illik bele a kigyúrt, kicsinosított, szabályos test kultuszának fétisébe. Nem tűnik divatosnak, menőnek, sőt merőben más. A másság elfogadásának képtelenségéről, kirekesztésének aggasztó elharapódzásáról is szól az Iványi Árpád által izgalmas látványvilággal rendezett előadás.
Réti Barnabás Carter, Tom barátja, feszülő izmokkal, akkurátusan fésült jóképűséggel, szintén értetlenkedik és fölényeskedik, végül lenyúlja Tom volt nőjét, aki Tóth Szilvia Lilla megformálásában, rendszeresen áskálódik, visszakönyörögné magát egykori szeretőjéhez. Ő aki abszolút beleillik a képbe, testre feszülő kosztümben, csinosan, jó alakúan, sértetten, epésen. Élénk szócsaták zajlanak, elaljasuló mondatokkal behúzott kemény gyomrosok okoznak nehezen, vagy soha nem múló sebeket, fájdalmakat. Felvetődik, hogy mennyire lehet valaki önmaga, és mennyire muszáj megfelelni a felszínes elvárásoknak? Mi az, ami még elviselhető? Helen még bírná a gyűrődést, de Tom végül megtörik. Visszaszippantja magába az addigi közege, amiből kis időre mégiscsak sikerült kilépniük, és egy intenzív, szép szerelmet átélniük.
Fotók: Görgényi Gábor
