Bámulatos, hogy Eva Peron, az alacsonyról érkező, a magasságokba jutó, imádatot és gyűlöletet egyaránt megélő, hamar elégő lány kultusza még ma is milyen erős. Sok jót tett, de diktátorrá is vált, a testét is használta az érvényesüléshez, mégis akár Szent Johannaként tisztelik.
Az Evita előadásán a Madách Színházban, filmrészleteket vetítenek az Argentínában gyászoló egykori tömegről. Elképesztően megrendült, síró embereket látunk, olyan mélyen gyászolókat, annyira kétségbeesetteket, mintha itt lenne a világvége. Könnyelműség ezzel kezdeni, mert aztán ordítóan bántó a kontraszt, amikor a színpadon a felravatalozott koporsónál a szereplőket látjuk, és csak némán ácsorognak maguk elé meredve, de igazi elkeseredésnek, mély megrendülésnek nyoma sincs az arcukon. Egyáltalán nem hiszem el róluk, hogy ők gyászoló tömeg, csak bejöttek egy musical előadásba, és tudják, hogy éppen szomorúságot kell imitálniuk. Pedig, mivel hús-vér valóságukban, velünk egy légtérben vannak, még erősebben kellene hatniuk ránk, mint azoknak akiket a képkockákon az idő távolából kivetítettek nekünk, de még csak meg sem közelítik őket.
Felhevült, lázas tekintetek
Bizony több mint 45 évvel ezelőttről, a magyarországi ősbemutatóról, ami a Rockszínház első produkciójának is tekinthető, felhevült, lázas tekintetekre emlékszem. Egy saját magát megszervező színházi szabadcsapat tagjaira, akik akár éjjelente ott sátoroztak a próbák idején a margitszigeti Vörösmarty Kertmozi mellett, ahol hatalmas lelkesedéssel, világ-és színházmegváltó szándékkal a premierre készültek. Csórók voltak, de forradalmi hevületűek, és ez tükröződött a szegény-színházi előadásukon. Nem voltak látványos jelmezek, díszletek, ide-oda cikázó káprázatos fények, nem emelkedett és süllyedt semmi, csak éppen tántoríthatatlan elszántság, vasakarat, szív-lélek, tűz volt a produkcióban, mindaz, ami Evitában is megvolt, ezért tűnhetett úgy, hogy akár hegyeket is el tud mozdítani a helyükből.
És emiatt lehetett a címszerepben annyira elementáris Kováts Kriszta, mert az előadás svungja hajtotta, lökte, fantasztikus elszántságú csapat tagja lehetett. Szerepformálását nagyban segíthette, hogy prózai színészként végzett, mégis jól énekelt, hihető volt, hogy Eva lábainál férfiak hevernek, és ezt bizony rútul fel is használja a mind följebb és följebb való emelkedéséhez. Hihető volt az a karizma, amivel a népet maga mellé képes állítani, Peron elnököt pedig maga mögé, hogy ő legyen elől, és hihető diktátorként az akarnoksága, elbizonytalanodása, megbetegedése, valós és átvitt értelemben való elgyengülése, a halála. Egy színházi szabadcsapat szabad szárnyalása áradt az előadásból, miközben Szakácsi Sándor fantasztikus Che Guevara alakításában ott volt mindennek a megkérdőjelezése, a gyötrő kétely, a maró szarkazmus.
Hiányzott a lepkegyűjteményből
Most azt érzem a Madách Színházban, hogy több Webber musical után bemutattak még egyet, ami még hiányzott a „lepkegyűjteményükből”. Megy ez nekik, bőven tudják már hogyan kell ezt csinálni, pénz-paripa-fegyver is van hozzá, három szereposztáshoz elég fellépő, hogy bármi is történik, biztos legyen az üzemmenet.
Szóval van profizmus. És, ha a musical esetében ez a lényeg, akkor ez adott. Amúgy egyébként lehet, hogy ez a lényeg, hiszen ez a műfaj jobbára színházgyár, teljes pályás letámadás látványban, hangzásban, hatásos, nem ritkán hatásvadász elemek halmozásával.
A zenekar az egyik legfontosabb tényező, bár mind gyakrabban elspórolják, és felvételről szól a zene, ami szerintem a műfaj elleni merénylet. Szirtes Tamás, aki Seregi László koreográfussal együtt, a Macskákkal meghonosította nálunk a nyugati típusú musical játszást, ismeri a csíziót. Éppen ezért nem értem, hogyan tehet olyat, hogy a zenekart a színház Tolnay Szalonjába száműzi. A szereplők csak monitoron látják a faarccal a taktust mutogató karmestert. Így a színpadon lévők, és a zenészek, mivel nincsenek egy légtérben, ami ugyebár mégiscsak a színház lényege, kevéssé tudják inspirálni egymást. Már-már olyan, mintha felvétel szólna. Igaz, a lefedett zenekari árokkal növelhető a színpad mérete, ez teszi például lehetővé, hogy a színpad elején Evita látványosan föl-le liftezzen, ami bevált musical klisé, de tán mégsem annyira fontos, minthogy a muzsikusok együtt lélegezhessenek a szereplőkkel és viszont. Persze így is elérhető jó hangzás, csak időnként úgy érzem, hogy ez pedig üres, akkor meg minek?
Hát azért, mert tetszik a közönség zömének, és ebben itt általában nincs is hiba, mint nem ritkán a „szomszédvár” Budapesti Operettszínházban, itt a publikum rendszeresen megtölti a széksorokat. Utánpótlás is adódik, gyakran tűnnek fel fiatalok a főszereplők között is, mint ezúttal szintén.
Gadó Anita pár évvel ezelőtt már adta Evitát a Margitszigeti Szabadtéri Színház és a Győri Nemzeti Színház koprodukciójában, Bakos-Kiss Gábor rendezésében. Akkor hatalmas bizalmat kapott ezzel a harsogóan fiatal színésznő, aki szépen énekelt, ahogy teszi ezt most is. Emlékeim szerint szerepformálása nem sokat változott, a hangja viszont még szebb lett. Vonzó személyiség, hihető róla, hogy belebolondulnak a férfiak. Érzékletes a kezdeti naivitása, és még az is, hogy fokozatosan hogyan nyílik ki a csipája. A romlottságot, és azt a karizmát, hogy rendszerváltást képes csinálni, lelkesedésre bír rávenni egy országot, és ezt a lelkesedést, ha már nem is a társadalmi viszonyok iránt, de legalább maga iránt még akkor is sikerül fenntartania, amikor már erőteljes lejtmenetben van az ország, kevéssé hiszem. Evita az ellentétek embere, zseni volt a maga nemében, és ezt a zsenit kellene eljátszani kellő színészi fajsúllyal.
Az első jelentős lépcsőfok
Perón Posta Viktor. Átütő erejű az orgánuma. Határozott férfit alakít, aki mégis tűri, hogy Eva a fejére nőjön, szereti, de időnként már próbálná fékezni. Szaszák Zsolt Che. Nem kérdőjelez meg olyan élesen, szenvedélyesen mindent, mint Szakácsi tette, nem is annyira csípősen szarkasztikus, mint pár éve Pesák Ádám a Margitszigeten, inkább diákos kíváncsisággal, eszesen kommentálja az eseményeket. Sánta László sármos, muzikális Magaldi, a gitáros, az énekes, aki partnereként az első jelentős lépcsőfok Eva karrierjében. Tóth Nikolett az a szerető, akit Eva sebtében, totálisan érzéketlenül kidob az ágyából, mert már ő happolta el tőle a következő lépcsőfokhoz szükséges férfit. Tóth egyetlen dalát őszinte megrendültséggel énekli.
Gadó is mélyről fakadóan őszinte, amikor már Eva beteg, tudatosul benne, hogy közel a vég. Ekkor igazán ütős az alakítása. Bárány Ferenc fordítása viszont kevéssé ütős, nem mindig passzol a szó a dallamhoz. Talán célravezetőbb lett volna Miklós Tibor egykori remek fordítását megtartani, és ahol szükséges, kissé leporolni. Köteles Géza irányításával a „kalodába zárt” zenekar így is a produkció egyik oszlopa. Tihanyi Ákos koreográfus emberesen megdolgoztatta a táncosokat. Vízvárdi András díszletei egy várost sejtetnek a háttérben. Rományi Nóra jelmezei régi kort idéznek.
Szirtes Tamás rendezése profi, működőképes, sikeres, mint általában. A premieren a közönség álló vastapssal ünnepelte a produkciót.
