A roma származású fotográfus-művész, Horváth Anita az alkotásain keresztül talált rá identitására: gyerekként szembesült cigány származásával, ami később szorongást és teljesítménykényszert váltott ki benne. A fotográfia segítette a belső feszültség művészetbe való átültetésében, Bari Károly versei pedig, mint a legprecízebb iránytű vezették el a saját gyökereihez.
Anita művei a roma nők lelkébe engednek betekintést – hol kritikus, hol filozofikus, hol pedig iránymutató hangnemet használva.
Művészetén keresztül fogalmazza meg identitását
Horváth Anita elmesélte, mikor és miként szembesült cigányságával, amely később teljesítménykényszert és szorongást is okozott benne. Fotográfusként találta meg azt a közeget, ahol a fókusz nem a származásán, hanem a művészetén van.
– Számomra az általános iskoláig nem volt kérdés a származásom. Egészen az általánosig számomra nem volt fontos, hogy anyukám miért szőke hajú, apukám pedig miért sötétbőrű. Apa a kisebbségi önkormányzat elnöke, így annyira természetes volt a családunkban az elfogadás, hogy nem jártuk körül a témát, nem volt rá szűkség. Szóval általános iskola első osztályában, testnevelés órán tornasorba állítottak minket és a mellettem álló kislány megkérdezte tőlem, hogy „te cigány vagy?” – én csak bámultam magam elé. Fogalmam sem volt, hogy az mit jelent, vagy mivel jár. Ez a pillanat annyira bevésődött, máig minden pillanatára emlékszem annak a napnak. Szeptember volt, esett az eső, és délután mentünk a nagymamámhoz, Polgárdiba. A szélvédőt beborító esőcseppeken megcsillant a lámpák fénye, miközben elmondtam ezt a történetet a szüleimnek. Ők – gondolom készültek erre a beszélgetése – nagyon szépen elmagyarázták, hogy apa igen, anya nem, de mi mind cigányok vagyunk. Számomra csak abban a pillanatban tűnt fel a szüleim közötti különbségeket. Aznap néztem bele először a tükörbe úgy, hogy megjegyeztem, hogy amúgy nekem barna a bőröm.
– Onnantól kezdve mindennapos téma lett otthon a cigányságunk. Apukám elmondta, hogy jól kell teljesítenem az iskolában, arra kell törekednem, hogy a lehető legjobb jegyeket szerezzem. Persze azonnal megfogalmazódott bennem a kérdés: miért? Miért lennék én bármivel is különb, mint más társaim? Persze az élet aztán több ízben is bebizonyította, hogy a szüleimnek igazuk van. Jött a szorongás, gondolván nekem muszáj kiemelkedően teljesítenem – kezdte Horváth Anita a Pepita magazinnak.
– Amikor jelentkeztem fotós szakra, az egyetem legelején rengeteg információt és tudást szívtam magamba. Tettem mindezt véletlenül – előtte fél évvel fogtam először a kezembe fényképezőgépet. Egy egészen jó portfóliót összeállítottam, a helyszínen kiadot feladatok is sikerültek – miközben fogalmam nem volt arról, hogy például mi az a blende, vagy a fehéregyensúly. Egyszerűen azt éreztem, hogy az valami csodás dolog, hogy én magam irányíthatom a folyamatokat, kiválaszthatok részeket a nagy egészből, amit fókusz alá helyezek.
– Később, amikor visszanéztem a fotóimat, akkor vettem észre, hogy mik azok, amik engem – mint fotógráfust – foglalkoztatnak. Itt találkoztam az első olyan közeggel, ahol nem volt prioritás a származásom. A tanáraim tudták, hogy előbb-utóbb fogok erről beszélni, hiszen a feladataim megoldásai nagyon sokat árultak el a bennem lévő, származásomból fakadó feszültséggel. Nem is volt igazán tudatos. Élveztem, hogy nem kényszerítették rám, sokkal inkább hagyták, hogy a munkáimon keresztül elmondhassam magamról azt, amit én szeretnék. Ezek egyike – Bari Károly versek a testemen – a Bura Galériában is megtekinthető. Ez volt az első olyan munka, amely a származásomat taglalta – mondta a roma származású művésznő.
Horváth Anita: „A roma nőidentitással foglalkozó kérdéseimre egy férfi versein keresztül kaptam válaszokat”
Bari Károly versei nyújtottak számára segítséget saját identitása – roma, női és spirituális – megértésében.
– Egyetemre kerültem, kis túlzással a semmiből. Fotográfus művész akartam lenni, miközben egyetlen roma származású művészt sem ismertem addig. Ekkor kezdtem el roma alkotók után keresgélni, így találtam Bari Károlyra. Choli Daróczi József verseskötetért tértem be egy könyvesboltba, ám nem tudott nekem adni az eladó, viszont ajánlotta az egyik kedvenc költőjét, akitől ráadásul van is pár kötet a polcaikon – ő volt Bari Károly. Hazamentem, kinyitottam a könyvet és összeállt rájöttem, hogy annak a dolognak ott, meg kellett történnie. Olyan részleteket találtam a verseiben, amelyek arra késztettek, hogy egy füzetbe elkezdjem kijegyzetelni az engem megérintő szókapcsolatokat. Akkoriban három szempont nagyon meghatározta a mindennapi döntéseimet, és kisebbségrendűséget ébresztett bennem: Félig cigány vagyok, nő vagyok, van valamiféle Isten-hitem – amit egyébként intézményrendszeren kívül élek meg. Most, így sok év távlatából visszanézve nagyon izgalmasnak találom azt is ebben a találkozásban, hogy a roma nőidentitással foglalkozó kérdéseimre egy férfi versein keresztül kaptam válaszokat – fejtette ki Horváth Anita, akinek művészete mostanra túlmutat a fotográfián.
– Én csak csinálom, amit érzek. Az, hogy ez elnyeri tömegek tetszését, csak boldoggá tesz és visz tovább az úton, ahol önmagam és a gyökereim megismerése, megértése a cél. Az egy nagyon jó mellékzöngéje az egésznek, hogy ennyien kísérnek az úton. Az elején a kamera volt segítségemre, fotókon át igyekeztem láttatni a bennem épülő világot, most már különböző matériákhoz is bátran nyúlok. A Magdaléna-sorozatom, arról árulkodik, hogy miként gondolkodom én magamról. A tekintet változik, a környezet sosem. Ez az önmagam és a gondolataim feltérképezése hiába tesz engem belül gazdagabbá, ha a külső környezetem nem képes a változásra. Ezt persze mondhatnám általánosságban is.
– A Bura Galériában október óta megtekinthető „Igyekszik az ember lánya” címet viselő kiállításomon már a festményeim is Nagyon rég szerettem volna nekiállni, csak féltem attól, hogy nem lesz olyan, amilyennek a fejemben összeállt. Nem akartam azzal szembesülni, hogy elrontom. Oláh Norbert sokáig bíztatott, hogy csináljam, miután látta – az annyira amúgy nem jó – vázlataimat. Sok év telt bele, mire bele mertem vágni. Most már szeretném, ha a kiállításaimon lennének a fotóimon túl más, különböző alkotásaim is. Nem érzem kielégítőnek a „mi legyen a képen” dolgot. Sokkal inkább foglalkoztat az, hogy érzésekhez találjak megfelelő anyagot.
Úgy látja jobb, ha a romák formálják a narratívát
Horváth Anita szerint a roma reprezentációnak belülről kell megszólalnia, hiszen csak a roma közösség tud hitelesen beszélni saját valóságáról.
– A „Te nem vagy olyan” sorozatom ötlete akkor fogalmazódott meg bennem, amikor párhuzamosan bekerültem a Moméra és a Roma Versitashoz. Utóbbinál alkalmam nyílt egy női elvonuláson részt venni. Ott rengeteg olyan dolgot osztottunk meg egymással, ami elsősorban a roma nőkkel történik meg a hétköznapok során. Hogyan viselkednek az egészségügyben a roma nőkkel, iskolában milyen atrocitások érték őket – és sok más olyan téma előkerült, ami – szerintem – kizárólag cigánylányokkal, asszonyokkal történik meg. Akkor lettem figyelmes arra, hogy a történetek szóról szóra megismétlődnek mindannyiunk életében, bizonyos életszakaszokban. Valójában ezeket gyűjtöttem össze a „Te nem vagy olyan” sorozatban. Számomra az volt a felismerés, hogy minket, roma nőket szinte napjában érnek szexista és rasszista megnyilvánulások – ezek legtöbbször az oktatási rendszerben, az egészségügyben hangzanak el.
– Az „Átmenet” című munkám – amelyben a Bari Károly versrészletek szerepelnek a testem gipszlenyomatain – csak a saját életemre vonatkozó állítások kaptak helyet, a „Te nem vagy olyan” viszont már a roma társadalom nagyobb részével rezonál. Az viszont tény, hogy sem romának, sem nőnek nem kell lenni ma Magyarországon ahhoz, hogy fel tudjon idézni magában egy hasonló történetet – mondta a roma művész, akinek legutóbbi kiállításának címét – a közbeszéd ellenére – nem a társadalom kritikája, inkább egy jól bevált válasz adta.
– Tudom, hogy a legtöbben ilyenkor azt várják, hogy egy óriási feminista-kritikát fogalmazok meg, de az igazság az, hogy az „Igyekszik az ember lánya” onnan ered, hogy nem tudok miként reagálni a munkáim után kapott pozitív visszajelzésekre és ilyenkor csak ennyit mondok: „igyekszik az ember lánya”. Valahogy mindig zavarba jövök, hogy erre mit kell ilyenkor mondani. Aztán kifejlesztettem magamban ezt a jól bevált mondatot. Persze, van ebben azért egy kis feminizmus is. Kisvárosból jövök, nincs ott az égvilágon semmi. Mifelénk is él a jól bevált, meghatározás – engem úgy ismernek, hogy „a Józsi lánya”. Hiába láttak felnőni koromtól. Erre is próbáltam ráerősíteni: nők is vagyunk, amellett, hogy az ember lányai – árulta el Horváth Anita, zárásként pedig elárulta, mit tart a legfontosabbnak önmaga és a roma reprezentáció számára.
– A roma perspektívák melletti kiállás fontos számomra. Ebből az apropóból született a fotóm, amin meztelen felsőtesttel állok és hímzett romakendőt tartok az ég felé. Ezzel azt szerettem volna üzenni, hogy hadd mondjuk el mi saját magunkról azt és úgy, ahogy mi megéljük. Úgy láttatni a cigányságot, úgy láttatni a roma nőket, ahogy azt mi akarjuk azt megmutatni, nem pedig úgy, ahogy azt egy antropológus, egy szociológus vagy ne adj Isten egy politikus a világ elé tárja. Fontos, hogy a reprezentáció belülről építkezzen, és már ott kapjon megfelelő figyelmet. Ha valaki nem él romaként Magyarországon, nem tud a cigányságot érintő témákban releváns lenni. Ezt meg kell fordítani, én úgy látom. Vannak roma perspektívák, ahogy roma női nézőpontok is. Ezeknek kellene elterjedniük, nem pedig az olyan témáknak, amit a figyelemhajhász emberek gondolnak jónak.
