Molnár Ferenc 1910-ben írt vígjátéka, A testőr a párkapcsolati játszmák és a színház sajátos kettős tükrét mutatja meg: a történetben egy féltékeny férj úgy akarja próbára tenni a feleségét, hogy álruhát öltve igyekszik megkörnyékezni. A Centrál Színházban most kétféle szereposztásban láthatja a közönség a darabot – az egyikben a főszerepeket egy valódi házaspár alakítja: Schmied Zoltán és Ágoston Kati.
Kettejükkel a Centrál Színház előterében ültünk le beszélgetni, alig pár perccel a sajtóbemutató után. A darab feszültsége még ott vibrált a falak között, a folyosón lassan elcsendesedett a zsivaj, de a főszereplőkben még elevenen élt minden pillanat. Schmied Zoltán és Ágoston Kati egymás mellett ültek, olyan természetességgel, ahogy a színpadon is összetartoznak – csak itt nem egy szerep, hanem a valóság kötötte őket össze. Amikor szóba került, hogy a cikkhez készítenék egy fotót, nem volt szükség instrukciókra: Zoltán átölelte párját, Kati pedig odabújt hozzá – úgy tűnt, számukra ez a világ legtermészetesebb mozdulata.
A beszélgetésben ugyanez a közelség tükröződött: néha egymás szavába vágtak, máskor kiegészítették a másik gondolatát, hol összehúzott szemöldökkel, elmélyülten keresték a pontos szót, hol kitörő nevetéssel könnyítettek a helyzeten. Látszott rajtuk a fáradtság, mégis minden válaszuk mögött ott vibrált a lelkesedés – és az a sajátos, szelíd derű, amely csak akkor születhet meg, ha valaki a hivatását és a magánéletét is ugyanazzal a társával járja. Így indult a beszélgetés Molnár Ferenc A testőr című darabjáról, amelyben férj és feleség egy olyan házaspárt alakítanak, ahol minden a látszat és a valóság között billeg.
Van ebben valami szokatlan, nem? Házaspárként eljátszani egy olyan házaspárt, ahol nem egészen jól működnek a dolgok.
Schmied Zoltán: Hát, van benne ilyesmi, de épp ez a csodálatos a színházban: eljátszhatunk olyan helyzeteket is, amik nem velünk történnek meg. Izgalmas, hogy bár a saját életünkből is ismerős lehetne, mégsem a mi történetünk. De egyre jobban megismerjük a darabbéli karaktereinket és sokat tanulhatunk az ő érzéseikből, hibáikból, gyengeségeikből.
Ágoston Kati: És van abban könnyebbség is, hogy együtt állunk a színpadon. Amiben más kollégával össze kell szokni, az nálunk természetes: az érintés, a csók, de akár ahogy egymásra nézünk. A darab alatt folyamatosan nevetünk – hiszen komédia. De a vígjáték könnyed felszíne mögött ott húzódik a házasság, a bizalom és a hazugság kérdéseinek a súlya. És akkor már nincs is annyira nevethetnékem.
Ti mennyire tartjátok súlyosnak a hazugságot egy kapcsolatban? Van, ami megbocsátható?
Ágoston Kati: Fú, ez nehéz kérdés.
Schmied Zoltán: Nagyon is. Szerintem a hazugság nem fér bele egy kapcsolatba. Itt viszont inkábbjátékról van szó kettejük között. Komoly tétje van persze, hiszen a kapcsolat forog kockán. Ez a mű közben olyan, hogy ezen nevetni tudunk. Valójábanmagunkon nevetünk, hogy ez tulajdonképpen a mi életünkben ugyanígy működik.
Ágoston Kati: Igen, és közben azt is megmutatja, mi történik, ha két ember nem beszél aproblémákról. Igazából ez a legnagyobb gond kettejük közt: kibeszéletlen vágyak, hiányok, fájdalmak vannak bennük. De ahelyett, hogy elmondanák egymásnak és közösen keresnének megoldást, inkább játszmáznak. Így keverednek egy egészen abszurd helyzetbe. De nem gondolom, hogy ez adhatja a megoldást számukra. Egy hazugság – főleg, ha az ember mélyen eltemeti magában annak a valódi okát – hosszú távon sosem vezet jóra. A való életben sem.
De hát sokszor már az elején sem teljesen őszinte a kapcsolat. Hiszen az ember fél megmutatni magát: ha mindent rögtön kitereget, lehet, hogy el sem indul a dolog. Ez még megengedhető?
Schmied Zoltán: Igen, de azt nem is nevezném hazugságnak. Inkább csak tapogatózás: az elején azember visszafogottabb, nem adja teljesen önmagát.
Ágoston Kati: Ez szerintem természetes. És nem hiszem, hogy döntés kérdése. Nincs egy olyan pont, mikor azt mondja az ember, hogy na akkor innentől kezdve önmagam leszek. Az együtt töltött idő hozza meg.
Schmied Zoltán: És a közösen átélt élethelyzetek. Minden új megismerkedés egy lehetőség lehet arra, hogy olyannak mutassuk magunkat, amilyenek lenni szeretnénk. De ezt nem lehet hosszú távon fenntartani.
Ágoston Kati: Viszont dolgozhatunk magunkon. Bizonyos dolgokban szerintem lehet változni.
Nálatok ez rögtön működött. Első látásra?
Schmied Zoltán: Hát, nem.
Ágoston Kati: Nem.
Schmied Zoltán: Azért ez hosszabb folyamat volt.
Ágoston Kati: De mi már régebbről ismertük egymást. Láttuk, hogyan dolgozik a másik, hogyan reagál, mit hoz ki belőle egy próbafolyamat. Persze ez is lehet csalóka: hogy akkor mást látsz a belőle, és később kiderül, hogy abszolút nem olyan a hétköznapi életben, mint amilyen munka közben.
Volt olyan helyzet, amikor hazudnotok kellett – akár valamit palástolni, akár megkímélni valakit? Mint a darabban az anyuka?
Schmied Zoltán: A mi kapcsolatunkban nem volt és törekszünk is arra, hogy ne legyen.
Ágoston Kati: De ez a darab inkább arról szól, milyen sok mindenen múlik, hogy egy kapcsolat működjön. Ebből, azt hiszem, tanulhatunk mi is és a nézők is.
Írta: Wolf Géza
(Fotók: Horváth Judit)
