Ács János, aki a magyar színháztörténet egyik legmeghatározóbb produkcióját, a Marat halálát rendezte Kaposváron, 10 éve halt meg. A produkció Belgrádban, a BITEF-en, a világszínházi fesztiválon, nem csak a nagydíjat, hanem két másikat is besepert.
Ezt csak mínuszos hírben közölhették az újságok, mert az 1956-os forradalomnak felkavaró módon emléket állító előadás, ami döbbenetes erővel szólt arról a legvidámabb barakknak nevezett országról, amiben éltünk, a hatalom szempontjából egyáltalán nem volt kívánatos. Csak mire észbe kaptak, hogy mi látható a fővárostól messzi Kaposváron, már ott voltak a fesztiváldíjak, így kínos lett volna betiltani a produkciót, ami több mint százszor ment egy kisvárosban, amiben se azelőtt, se azóta nem volt erre példa.
Virágeső a színpadra
A húsz-huszonöt perces dübörgő vastaps, a tüntetésszámba menő ováció, és a nézők által a színpadra dobált virágeső természetessé vált. Volt olyan pesti szakmabeli, aki több mint hatvanszor látta, a fővárosból buszkaravánok indultak miatta, főleg az egyetemekről, Kaposvárra. Amikor pedig az előadás végén az addigi díszlet hirtelen leomlott, és megjelent a színpadot betöltő hatalmas fotón 56 jelképe, a Corvin-köz, és a kikiáltót játszó Máté Gábor hangosan, csillapíthatatlanul zokogott a forradalom jelképét, utcakövet tartva a kezében, többen vele sírtunk. Az ekkoriban fénykorát élő kaposvári színháznak ez volt a csúcsteljesítménye, nehéz is volt utána a folytatás.
Különös, hogy Ács sem sejtette, kicsit már porosnak is tartotta, hogy ilyen „gyúanyag” rejlik Peter Weiss őrültek házában játszódó darabjában, ahová közel sem csak az idegbeteg embereket zárták be, hanem a hatalom által nem kívánatosakat is. Itt tör ki lázadás, ami persze Ács fájdalmasan mély, megrendítő rendezésében, igencsak áthallásossá vált. A társulat apraja-nagyja a topon volt. Jó néhány ma már Kossuth-díjas, és olyanok is akik feledésbe merültek. Energia, lendület, düh, kétségbeesés, lázadás volt ebben a produkcióban, amiben összesűrűsödött a Kádár rendszer kórképe, kritikája, és segélykiáltásként hatott, hogy elég volt ebből már!
Gyászolva távoztunk a színházból
Amatőr színészként kezdte a pályát, a legendás Paál István szegedi egyetemi csapatában, és az ő legjobb produkciójában, az annyira döbbenetes erejű Kőmíves Kelemenben, volt a címszereplő. Olyan elementáris volt a hatása, hogy nem tudtunk utána tapsolni, néma csendben, szinte gyászolva, távoztunk a színházból. Már akkor is lázító volt. Nyughatatlan idegzsába. Csaknem megállíthatatlanul rohangászott azon a játéktéren, amit körbe ültünk. Az első sorban úgy éreztem, hogy mindjárt nekünk jön, legázol bennünket. Ifjan részese lehetett annak, milyen amikor mellbevágóan magas hőfokú a színház, amelynek akár forradalmi hevülete, felelősségteljes társadalmi elkötelezettsége van. Alighogy Kaposvárra került, rendezett egy ilyen produkciót, Witold Gombrowicz kuszán rejtelmes, filozofikusan gondolatgazdag, költőien látomásos remekművét, az Esküvőt. Kiváló előadás volt, de a nézők jelentős részének megfeküdte a gyomrát, dúlva-fúlva távoztak a teátrumból. Míg mások kézzel írott plakátokat ragasztottak ki, hogy nem kell hinni a kispolgároknak, meg kell nézni az Esküvőt! Ez is a hatás magas foka.
Mindinkább önpusztító életet élt
Fontos volt a Szentivánéji álom rendezése, és a Munkásoperett szintén, amit maga is írt, és nyomorunkat vetítette rá a csillogó-villogó műfajra, amiből fájdalmas abszurd keletkezett. Pesten már nem ért el ilyen eszelős hatást. A Lear király rendezésével megnyerte ugyan az akkori országos színházi találkozót, de azért az vitatott és vitatható produkció volt. Figyelemreméltó volt viszont, ha nem is váltott ki elegendő figyelmet, az Oidipusz rendezése a Vígszínház társulatával.
Túlzottan lelkére vette a világ bajait, mindinkább önpusztító életet élt, gyakran nézett a pohár fenekére. A kiégés, letargia, világfájdalom tüneteit mutatta. Egyre gyakrabban rendezett rossz, vagy akár nézhetetlen előadásokat, miközben főrendezője volt az Új Színháznak. Például a Gyilkosság villásreggelire című komédián alig lehetett nevetni, végigülni is nehéz volt. Lassan önmaga árnyékává vált. Tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, hosszú ideig a növendékeiben vigaszt talált, sokat tudott nekik adni. A tanítványai szerették, az óráira valószínűleg összekapta magát. De folyamatosan és csaknem biztosan, kikopott a szakmából. Kifutotta a csúcsformáját, lejtmenetbe kezdett. Az életútja tán szomorú, de nagyot, fontosat alkotott, ő aztán igazán tudta, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.”
