Vérbő előadás. Szenvedéllyel, perpatvarral, féltékenységgel, feszült helyzetekkel, életkedvvel, humorral, parádés összjátékkal teli. A Miskolci Nemzeti Színház társulatának tagjai megint veszettül élvezik amit csinálnak, és ez az élvezet igencsak átragad a nézőkre is.
Attól jó ez az előadás, hogy a színészek csaknem percről percre inspirálják, élvezik egymást. Fölöttébb játékosak, és erre abszolút lehetőséget ad a Chioggiai csetepaté, Goldoni tán legismertebb klasszikusa, amiben félreértés félreértés hátán, rohangászás, sértődés, kiakadás, vádaskodás, mentegetőzés rogyásig, hogy aztán az emberi viharok elmúltával ismét felhőmentesen ragyogjon a mediterrán kék ég, jóra forduljon minden a Városmajori Szabadtéri Színpadon is, ahol a miskolciakkal közös a virgoncan eleven produkció. Miskolcon már több mint 40 éve emlékezetes sikert aratott a pompás vígjáték, az idős nagymester, a szarkazmusra, froclizásra, ötletes játékosságra mindig kész Major Tamás rendezésében. Rémisztő, hogy én ezt már láttam, miatta utaztam a városba, és bizony nagyon megérte. Ha a mostani produkcióért utaznék oda-vissza összesen 400 kilométert, akkor sem szentségelnék, mert ez is megér ekkora fáradtságot is.
Elsőrangú az összjáték
A miskolci teátrum régóta jó formában van, egyik erőssége az, amikor egyszerre sokan vannak a deszkákon, és ide is kell nézni, meg amoda is, mert itt is, ott is, amott is történik valami, kiváló a csapatjáték, de úgy, hogy nagyon is egyéniségekre építkezik. És ehhez Goldoni, aki a szituációk jelentős részében tekintélyes mennyiségű színészt igényel, ideális. Ezért remek társulatformáló erő, vizsgaelőadásként is kiváló, és ahol pedig már összeállt a társulat, domborítani lehet vele, hogy lám-lám, milyen elsőrangú az összjáték.
Amúgy a miskolciak előadásában ezúttal a fiatalok dominálnak, akiknek nyilván össze kell még rázódniuk. Érdekesség, hogy a miskolci direktort, Béres Attilát, még láttam Toffolo szerepében, harsogóan ifjan, Novák Eszter rendezésében, kitűnő marosvásárhelyi produkcióban. Amiben az is tükröződött, hogy a megfiatalított társulat, egy nem különösebben jó periódus után, megújulásra vágyott. A bizonyítási kényszer, a tettvágy, kicsattanó, bohóctréfaszerűen elementáris, diákosan szertelen produkciót eredményezett. Novák annyira felbuzdult a sikeren, hogy vizsgaelőadásként, a megboldogult Ódry Színpadon is megrendezte a „Csetepatét”. Goldoni közel állhat hozzá, mert a Mirandolinát pedig a Centrál színházban vitte sikerre. Amúgy Zsámbéki Gábor is rendezett a „Chioggiaiból” az osztályával nagyszerű vizsgaprodukciót. Úgy tűnik, ez a vígjáték rendre előhívja a színészekből, rendezőkből, tervezőkből a magas hőfokú alkotókedvet.
Bohózati szituációk garmadája
A mostani előadást Rusznyák Gábor „vezényelte”, örvendetesen felszabadítva a színészek játékkedvét. Ha lúd, legyen kövér, a díszleteket is ő tervezte, könnyen átmozgathatók a különböző szituációknak megfelelően, középen általában tágas teret hagyva a nyüzsgéshez, jövéshez-menéshez. Tihanyi Ildi jelmeztervező pedig zömében üdítően élénk színű ruhákat ad a szereplőkre, akiknek ez jócskán túltengő, harsány vérmérsékletükhöz kimondottan passzol. Egy ártatlan gesztustól, férfi által fagyi ajándékozásától egy nőnek, beindulhat a féltékenységi arzenál, működésbe léphet a bohózati szituációk garmadája, amik duzzadnak az élettől. Pillanatokra még a tragédia is kísért, akkora az amúgy indokolatlan féltékenység, sértettség, csalódottság, sóvárgás, kielégítetlenség. Ebből a darab címére utaló utcai csetepaté is kerekedik. Ez Rusznyák felfogásában némiképp komolyabb a megszokottnál, ha nem is lesz belőle olyan szinte életre-halálra való verekedés, mint amilyeneket többször Mohácsi János már vígjátékokba képzelt, például Miskolcon is, Szomory Dezső Hermelinjében, vagy Az üvegcipőben a Vígszínházban. De azért ezúttal is, nem csak ímmel-ámmal, hanem elég alaposan elagyabugyálják egymást a szereplők. Veszélyesen fölhergelik magukat úgy, hogy ennek fele sem tréfa. A hangerejüket is igencsak felsrófolják, és dühödt haragvással néznek, miközben kezük ütésre lendül.
Elszabadulnak az indulatok
A gondosan komponált verekedési jelenetben elszabadulnak az indulatok, annyira, hogy bizonyos megnyilvánulások már groteszkbe fordulnak, ezért ekkor sem kell nélkülöznünk a humort. Rengeteget lehet nevetni. Minden bú és bánat dacára üdeség árad a színpadról. És az örökös féltékenykedés mögött ott rejtőzik szemérmesen a szeretet, a szerelem. Az elhúzódó „haragszom rádok” mély érzéseket igyekeznek leplezni, amik aztán csak felszínre törnek.
Borúsabb ez a Rusznyák által színpadra tett világ, mint a szép, kék, derűs olasz ég. Magyar vidékre emlékeztet. És nincs menekvés, örök a háborúskodás férfi meg nő között, csaknem állandóan áll a „bál”, a mindennapok nyűgei csetepatékba torkollanak, akár belőlük tevődik össze az élet. Fájdalom, melankólia is vegyül az előadásba, amibe mindenki belead apait-anyait. Csak szakfolyóiratba férne bele valamennyi színész teljesítményének aprólékos méltatása, amire persze alaposan rászolgáltak. Mivel elég kiegyenlítettek az alakítások, ettől is annyira remek az előadás, ezért igazságtalannak tartanám néhányuk kiemelését. Lajos András, Varga Andrea, Mészöly Anna, Tegyi Kornél, Farkas Sándor, Fandl Ferenc, Fazakas Júlia, Czvikker Lilla, Mikita Dorka, Salat Lehel, Puskás Balázs, Börcsök Olivér, Keresztes Sándor egyaránt hatalmas kedvvel, nagy energiával és tehetséggel vesznek részt a nekik is kiadós örömet szerző játékban, amit méltán hosszú tapssal ünnepel a közönség.
