Megszűnt már a Katona József Színház, az Örkény, a Radnóti, a 2031 című darabban, ami a hetedik kétharmad idején játszódik a Katona József Színház Kamrájában. A jövőbe nézve nagyon is a jelenről regél, kemény önvizsgálattal a produkció.
Telibe találja szarva közt a tőgyit egy fiatal író, Bíró Zsombor Aurél, és barátja, egy ifjú rendező, Dohy Balázs, akiknek nagyjából mindenből és mindenkiből elegük van. A saját korosztályukból is. Ezért gunyorosak, miközben a vesénkbe, no meg a saját magukéba is látnak. Élve boncolást tartatnak a színészekkel. Nincs kegyelem senkinek. Egy volt rendezőosztály házibuliján keresztül nagyító alá veszik az országot, a színházi és a filmes szakmát.
Nem repdesnek az örömtől
Beszélgetnek, iszogatnak, odamondogatnak ennek-annak-amannak és egymásnak is. Az hamar kiderül, hogy nem repdesnek az örömtől. Nemigen vannak kedvükre való munkáik. A felszínesnek induló dumaparti közben is megeresztenek fullánkos megjegyzéseket, rosszalló nézéseket. Látszólag lazák. Gyakran elharapják a szavak végét, nem fejezik be a mondatokat. Ismerik már egymást annyira, hogy tulajdonképpen félszavakból is értik egymást, miközben mégsem értenek igazán szót. Elbeszélnek egymás mellett, mint egy Csehov darab szereplői, ha nem is olyan mértékben. Egy „alomból” származnak, de mégis szanaszét mentek. Felszínes információkkal rendelkeznek a másikról, miközben a szakma, az ország rossz közérzete a zsigereikbe ivódott. Kevéssé találják a helyüket. Egykori nagy eszméik zöme valószínűleg szanaszét foszlott. Telis-tele vannak tüskékkel, lelki sebekkel. Sok a sértődött hangsúly, a szemrehányást tükröző megszólalás, a karcos megjegyzés.
Színházi tótumfaktum
Megnyilvánulásaikból kiderül, hogy valaha nagyon is egy brancs voltak, tán világmegváltó eszmékkel. No, ezek oda. A munkáért, a létért való küzdelem a tét. Bíró Zsombor darabja, Dohy rendezése, a kor sűrített levegőjét eresztik be a Kamrába. Némiképp fullasztó. Abszurdan röhögtető. „Elcsörgedezik” így egy ideig a házibuli.
Aztán egyszerre csak betoppan Gelléry, a volt osztáyfőnök, Fekete Ernő megszemélyesítésében. Ahogy megjelenik, hasonlít egy hatásos színpadi belépőre. Őt mindenkinek azon nyomban észre kell vennie. Neki rögvest a középpontba kell kerülni. Ő a fajsúly, a Kossuth-díjas művész, az egyetemi tanár, a megmaradt egyetlen művészszínház, a Petri igazgatója, a színházi tótumfaktum. A szaktekintély, a potentát, akiből majd egykor szobor, a nevéből bérlet lehet. A nagy generáció egyik utolsó mohikánja. A rajongott és utált. De meghatározó, megkerülhetetlen, a kultúra egyik utolsó bástyája. Berobban a bulira, ugyan nem hívták, pikírten kijelenti, hogy ő sem hívta volna magát. De itt van, nem egy sarokban húzódik meg, hanem naná, hogy kapásból a középpontba kerül. Az a típus, aki nem is bírja elviselni, ha nem ott van. Az életben, a színpadon, az egyetemen, bárhol, csak és kizárólag a meghatározó szerep, ami elfogadható számára. Ő a „hivatásos” tényező, ha úgy tetszik atyaúristen. Ezzel persze elnyom másokat. Hamarosan kezd kiderülni, hogy a tanítványaival is ezt tette.
Visszakísért a múlt
A buli felbolydult méhkassá válik. A szűkre szabott játékteret két oldalról nézőkként közrefogva, vészesen közelről látjuk a szereplők mind felzaklatottabb arcát, ahogy megidéződik, ha úgy tetszik, Gelléry személyében, visszakísért a múlt. Az eddigi folyamatos jópofizásokban most csendek keletkeznek. Ezek olykor az elhallgatás csendjei, mert gyakran még mindig nem tör a felszínre, hogy milyen temérdek az elfojtott sérelem a be nem hegedt seb, ami most újra felszakad, rútul váladékozni kezd, megint fáj. Előbuknak a régi történetek. Amik jelentős részében Gelléry van a középpontban, az ő erőszakossága, szóbeli és tettleges abúzusai, miközben vitathatatlanul talentum ő, mester, sőt kiváltságos nagymester.
Az alkotókat bevallottan Gothár Péter botránya is megihlette, de arról szó nincs, hogy egy az egyben őt mintázták volna, több mindenkiből gyúrták össze ezt az alakot. Ahogy tán a többi szereplőt is. Ők nem rég végeztek, de akikről írnak, már egy ideje a pályán vannak, esetleg a szélére kerültek, vagy ki is kerültek onnan.
Szorul a hurok
A hatalom pedig tesz a kultúrára, közel sem ez a fő támogatandó területe, de azért az ottani pozíciókat is rutinos elszántsággal nyúlja le. Gelléry nem egészen az ő emberük, ám paktál velük, alkudozik, kifakad és kiakad, kiabál is.
Már nem sokáig, mert szorul körülötte a hurok. Egykori tanítványai kezdetben tétován, de őt mindinkább vádolva, egyre mind összezárnak körülötte. Előtörnek a történetek. Az ártalmatlannak induló buli elfajzik. Béres Bence, Tasnádi Bence, Vízi Dávid, Lengyel Benjámin, Mentes Júlia, Kanyó Kata eljátsszák, hogy már-már olyan lelki terrorrá, kollektív kivégzéssé válik, mint amilyennek Az öreg hölgy látogatása című Dürrenmatt darabban tanúi lehetünk. Nem kell ehhez testi megsemmisítés, bár, mint kiderül, azért a gyilkos kór is támad, elég az egzisztenciális és a lelki. Elég egy kompromittáló dolgot megírni a Facebookra, és bizonyos ideig hangosan elmélázni azon, hogy valaki megnyomja-e a küldés gombot vagy sem? Hátborzongató. Modern kori „atombomba”.
Izsák Lili bárhol, bármikor lehetséges, néhány elemből álló, minimális díszleteket tervezett. Egy hatalmas barlangszáj viszont meghatározó elem, ahonnan Gelléry érkezik, és ami majd elnyeli őt. A volt diákok a most oly divatos extra bő nadrágokat hordják, eléggé uniformizáltan. Ami történik, bizonyos mértékig leszámolás a múlttal, érdemi jövőkép nélkül. A tanácstalanság megtestesülése. Leszámolás azzal ami már vállalhatatlan, de mintha így sem lenne tovább út, mintha a zsákutca másik felét is eltorlaszolták volna.
Húsba vájó előadás. Kétségbeesett segélykiáltás.
