Für Anikó némán és moccanatlanul is igen jelentőségteljesen tud ülni. Arcán ott van egy anya betegségtől és élettől meggyötörtsége, szenvedéstörténete, de ugyanakkor szeretete is. Márfi Márk, a fiaként, ellentmondásos viszonyuk dacára, holtában is „menthetetlenül” kötődik hozzá a Lassan című produkció szerint.
Amikor bemegyünk a Lóvasút színházterébe, annak közepén már ott ül Für Anikó egy kis pódiumon. Maga elé bámul. Vagy tán inkább magába réved. Már-már annyira moccanatlan, ami persze azért lehetetlen, mint egy panoptikum figura. De azoknak rendszerint kifejezéstelen az arcuk. Az övé viszont beszédes. Mint a jó portréfestmény, magába sűrít egy életet. Már anélkül, hogy megszólalna, egyetlen gesztust tenne, érzékelteti a szerep lényegét. Látjuk a megtörtségét, a szenvedés, a betegség okozta fizikai fájdalom lenyomatait a ráncokon, a kissé lefelé biggyesztett száj összeszorítottsága görcsösségről, megkeményedettségről tanúskodik.
Mindenki oda-odapillant
Két oldalról vesszük körbe a játékteret, még csak jönnek és jönnek befelé egyre a nézők, dumálnak, keresik, hogy hol van még szabad hely, de közben szinte mindenki oda-odapillant Fürre. Nem lehet nem ránézni. Van aki mintha illetlenséget követett volna el, elkapja róla a tekintetét. Más, mint én, kitartóan nézi, mint múzeumban, amikor odaülünk egy műalkotás elé, és tüzetesen végigmustráljuk. Molnár Piroska tud még ilyen szoborrá váltan, jelentőségteljesen ülni a Madame Bizsu című előadás elején, ugyancsak egy szál magában, amikor bemegyünk a Thália Színház Arizona Stúdiójának nézőterére. Benne már ekkor megtestesül a címszereplő egész személyisége. De rajta erős smink van, csillogó- villogó ruha, temérdek ócska ékszer. Akit látunk, közel sem Molnár Piroska, hanem hangsúlyosan a szerep.
Für Anikó esetében ebben nem lehetünk már annyira biztosak. Szokott ő ennyire egyszerű ruhában, és a valódi arcát kendőzetlenül megmutatva járni. És hát Márfi Márk, a saját családjáról írta előző produkcióját, a Telik címűt is, eredetileg szakdolgozatként, aztán erőteljes monodráma lett belőle, amit váltig nagy sikerrel játszik. Abban ő van leginkább középpontban, a felcseperedése egy pulykafarmon, amit nagyon szeretett, de úgy érezte, hogy a testvérével ellentétben, el kell onnan jönnie, ha a saját útját akarja járni. Az az elszakadás fájdalmakkal is terhes históriája, a színésszé válás története, de úgy, hogy közben rendre visszavonzza a farm, és vonzzák vissza a szülők, akik eltéphetetlen köteléket jelentenek.
Civilként is jelen vannak
Jancsó Miklós kiváló korai, még-fekete-fehér, filmjében, az Oldás és kötésben próbálja megtalálni Ambrus, a már Budapesten élő fiatal sebész, akit Latinovits Zoltán játszott igencsak emlékezetesen, édesapja farmján újra önmagát. Itt igyekszik szembenézi az eddigi életével, iparkodik megnyugvást találni. Újra eggyé forrasztani a szétszakadt szülői köteléket.
Az a gyanúm, hogy ezúttal Für és Márfi ugyancsak, miközben persze megformálnak egy szerepet, némiképp civilként is jelen vannak. Mint Pirandello darabjai, bizonyos mértékig összemossák a valóságot a képzelettel, hogy ne is nagyon tudjuk szétszálazni, melyik, melyik.
A történet annyi, hogy a fiú Pestről váratlanul betoppan a farmon egyedül lévő, mert a férje és a másik fia állandóan dolgozik, anyjához, aki misét hallgat a rádióban. Ám éppen elakad az adás. Az nem állítható, hogy kapásból egymás nyakába ugranak örömükben. Az anya azt is megkérdezi a fiától, hogy miért jött, miközben még mindig az adóról elhangolódott rádió foglalkoztatja, aminek keresőjét képtelen visszaállítani a helyére. Hatalmas a csend közöttük, a hirtelen újra látás döbbent csendje. Később is lesznek majd ilyen mély, drámai, jelentőségteljes csendek. Amikor nehéz kibeszélni a még kibeszéletlent, hiszen a fiú ezért is érkezik haza.
Tudja, hogy az anyja halálos beteg. Ott akar lenni a közelében. Érezni akarja szeretete melegét, és sugározni akarja felé a saját szeretetét, bár ez egyikükből sem jön ki könnyen. Sok volt köztük az elhallgatás. Temérdek mindent nem mondtak el a másiknak, és rengeteg mindent nem éreztek, amit érezni kellett volna. Ez a találkozás döntő fontosságú, ahogy Nádas Péter Találkozás című, ugyancsak kétszereplős drámájában is az, a Fiatalember, és az immár meghalt apja egykori szeretője, Mária között, hogy megnyíljanak egymás előtt. Ez segít abban, hogy mázsás kövek essenek le róluk, hogy megtisztuljanak, megkönnyebbüljenek.
Sebek szakadnak fel
Ezúttal is valami hasonlóról van szó. Márfi még fel akarja tenni a gátlásosság, félelem, figyelmetlenség miatt fel nem tett kérdéseket, amíg nem késő. Nincs lehetőség további halogatásra, nem gondolhatják már, hogy az idő lassan múlik, sok mindenre ráérnek még. Az idő gyorsabban telik, mint hitték. Az orvul támadó betegség sürgeti őket. A vészhelyzet kényszerűen oldja a gátlásokat. Fájdalmasan ugyan, de segíti az éleslátást. Sebek szakadnak fel, és vagy elvarratlanul maradnak, vagy vannak olyanok, amelyekre sikerül gyógyírt találni. Némiképp megkönnyebbül a lélek, tisztul az elme. Márfi valószínűleg terápiaként is funkcionáló szövegében, melynek létrejöttét Sándor Juli, Mikó Csaba dramaturgokként segítették, sok az elhallgatás, a röpke tőmondat, a félbemaradt mondat, az előadásban pedig az elharapott szó.
Bagossy Júlia rendezésében két tökéletesen egymásra hangolódott színész él a színpadon. Felfakadnak belőlük a veszteségeik, a soha fel nem dolgozható „csillapíthatatlan” traumák, az elmulasztott kapcsolati lehetőségek. Kitárulkozás tanúi lehetünk. Belülről feltörő vallomásoké. Egymás „gyóntatói”, „pszichológusai”. Rengeteg mindennel elkéstek, de azért a „terápia” jó néhány dologban sikeres. Sikerül közeledniük. A szó átvitt és valós értelmében egymást megérinteniük, olykor összenevetniük.
Megrendítő előadás.
