Nem, nem és nem! A Turandotot nem lehet jól befejezni, hiába mutatta most be az Operaház kétféle változatban is. Akárhogy is vesszük, a címszereplő többszörös gyilkos, diktátor, esküszegő, bűnhődnie kellene, nem felmagasztosulnia.
Temérdekszer láttam a darabot, ráadásul még meglehetősen szeretem is, de soha nem tudtam elfogadni, hogy Turandot, aki egy ősén esett gyalázat miatti bosszúból gyűlöli a férfiakat, lefejezteti azokat a kérőit, akik három kacifántos rejtvényét nem tudják megfejteni, simán, minden lelkiismeret-furdalás nélkül happy end részese legyen. Ráadásul azt ígéri, hogy aki viszont megfelel a három kérdésre, ahhoz hozzámegy feleségül, majd amikor Kalaf előrukkol a megfejtésekkel, azt mondja, hogy de mégsem. Ekkor Kalaf csak egyetlen találós kérdést tesz fel neki, hogy mondja meg a titokban tartott nevét pirkadatig, és, ha ez sikerül, megy a hóhér pallosa alá. Mire a hercegnő a város valamennyi alattvalójának kiadja, hogy ne aludjanak, mindenképpen tudják meg a nevet, különben meghalnak. Vagyis ne kerteljünk, tömeggyilkosságot helyez kilátásba. És nem véletlenül reszket mindenki, mert ehhez meg is van a hatalma.
Az elvetemült parancs végrehajtandó
Barta Dóra rendezésében állandóan jelen is vannak a smasszerek, fenyegetően körbefogják a színpadot. Semmit nem mérlegelve ugranak az első szóra. Nincs kétely, számukra bármilyen elvetemült parancs rögvest végrehajtandó. Az is, hogy alaposan meg kell kínozni Liut, a herceg száműzött, vak édesapjának, Timurnak, akit Fried Péter ad megrendítően, egyetlen támaszát, a hű társként kezelt szép rabszolgáját. Ő gyerekkora óta szerelmes Kalafba, aki viszont végig nézi, hogy készülődnek a meggyötréséhez. A nevet nem hajlandó kimondani, inkább agyonszúrja magát. Eddig írta meg Puccini, eddig rendben van. Tragédia, ahogy számtalan opera. Nincs felmagasztosulás, hiszen nincs miért, a szereplőknek és a közönségnek szintúgy végig kell nézniük az eddigiek sajnos törvényszerű következményeit. És kész, függöny, ahogy ez 1926-ban az ősbemutatón is volt a milánói Scala-ban.
Felejtés rohamtempóban
Puccini az elhatalmasodó gégerákja miatt nem tett pontot a művére, de tán nem véletlenül halogatta a befejezést, lehet, hogy ő sem találta a megfelelő megoldást. Franco Alfano viszont a mester halála után, a jegyzetei alapján befejezte, hozzá biggyesztette az eddigiekből kevéssé következő boldog végkifejletet, amivel a legtöbb helyen játsszák. Mivel ezt elég sokan nem találták megfelelőnek, Luciano Berio 2002-ben írt egy másik befejezést, amiben tán jobban érvényesülnek az emberi momentumok. De ebben is pár perccel Liu borzadályos halála után, erről rohamtempóban megfelejtkezve, összeborul Kalaf és Turandot. Átvitt értelemben is gyönyörűségesen megvirrad, örülhetünk, hogy minden jóra fordult, bár azért a smasszerok nem kotródnak Tihanyi Ildi kivilágosodó, szépséges színpadképéből.
Értem én, hogy valamennyire más ez a befejezés, de számomra lényegében mégiscsak egyik kutya, másik eb. A szerelem győzedelmeskedik minden akadály felett, és az eddigi rémségáradat kapásból el van felejtve. Spongya rá. Ezt most sem veszi be a gyomrom. A Pillangókisasszonyban miután Cso-cso-szán tőrt döf magába, már csak a döbbenet marad, semmi más.
Ám értékelendő, hogy a Magyar Állami Operaház most két befejezésverziót is elénk tár, két különböző szereposztással. Barta Dóra rendező-koreográfus kortárs táncosokat is bevet, akik a testnyelvén is megjelenítenek gondolatokat, érzéseket. Tihanyi Ildi látványvilágának fő színei a fehér és a piros, asszociálni lehet belőle a tisztaságot beborító vérre, de akár a fellángoló szerelemre is. Amúgy pedig a Halász Péter által vezényelt zenekar már a nyitány játszásakor „perzsel”, sőt „lángol”. Süt belőle a szenvedély, és ez végig így lesz. A kórus is bedob apait-anyait. A fülünkbe tolulnak a dallamok, körbe ölelnek bennünket. A zseniális zene miatt lehet elhinni sok mindent a Turandot-ban, amit amúgy kevéssé. Jókora létszámú a zenekar, kicsordul a zenekari árokból, a fúvósok hadából még az egyik páholyba is jut. Zeng is az épület rendesen.
Rideg elutasítás és felmelegedő lélek
Sümegi Eszter a mostani szériában először Turandot. Vitathatatlan hang. A rideg elutasítás, majd a felmelegedő lélek megtestesülése. Borzadályosan merev tud lenni az arca, kifejezéstelenek a szemei, félelmetesen taszító jó néhány gesztusa, hogy végül a jéghidegséget vulkánszerűen kitörő tűz- és érzelemfolyam váltsa fel. László Boldizsár Kalafja maga az elszántság. Ha törik, ha szakad, keresztül viszi amit akar. Ha ebbe belehal a birodalom népe, akkor is. Neki Turandot kell bármi áron, és punktum. Kriszta Kinga alakításában Liu a szeretet, az együttérzés, az empátia, a segítőkészség, az önfeláldozás. Húsba vájóan fájdalmas szépséggel énekel. Turandot apja, Altoum császár, Gulyás Dénes alakításában, minden fölött szemet huny, bár az esküjére hivatkozik, hogy nem tehet mást, ugyanakkor ez az ő rendszere, ő lánya, és leendő férjének személyében ő keres új császárt. A három minisztert, Pinget, Pangot, Pongot gyakran komikus figurára veszik. Soha nem éreztem annyira hangsúlyosnak mint most Erdős Attila, Szappanos Tibor, Pál Botond megformálásában, hogy ők nagyon nem értenek egyet azzal, ami körülöttük történik, de úgy gondolják, nincs más lehetőség mint a meghunyászkodás.
Kovalik Balázs hatalmas sikerű Turandot rendezése után, ami vagy százharmincszor ment az Erkelben, és még akkor is meg lehetett tölteni vele a jókora színházat, amikor mással már ritkaságszámba menően, ismét egy erőteljes Turandot produkció. Láthatóan szeretik akik csinálják, és szeretik akik nézik.
