Gábor Zsazsa megelőzte a celebség korát. Iszonyú híres, ünnepelt és körülrajongott volt úgy, hogy filmszínésznői teljesítménye meglehetősen felejtős. Nem a teljesítmény volt fontos sem magának, sem a világnak, hanem a „felturbózott” személyisége, akit Létay Dóra igencsak „elkap” az Én, Zsa Zsa előadásában, a Spinozában.
Zsazsának fiatal kora után a szépsége is felturbózott volt, kozmetikai termékek reklámjának is tekinthető. A haján is sokat dolgozhatott a mindenkori fodrásza. A viselkedése ugyancsak sok tekintetben csináltan modoros volt, de amit beszélt az gyakran szókimondóan természetes. Ha küllemében nem is, de szavaiban őszintének tűnt. Fából vaskarika módon a mesterkéltsége tőle természetesnek hatott. Vagányul mert önazonos lenni, úgy élni ahogyan ő akart. Rendszeresen használt drasztikus szavakat, olykor egyenesen tobzódott a trágár kifejezésekben, ami anakronisztikusan hatott úrinőket utánzó viselkedéséhez képest. Harsány volt, hangos, miközben azért finomkodott is. De tán mondható úgy is, hogy önimádattal telien affektált, kényeskedett. Dicsekedett férjeinek valószínűtlen mennyiségével, azaz 9 házassággal, nőiességének ellenállhatatlanságával, gazdagságával, fényűzésével, semmittevéssel is fűszerezett pazarló életmódjával.
Létay Dórán fekete, karcsú derekát kiemelő könnyed ruha van, amiből csábosan kikandikálnak a vállai. Bal vállpántja szándékosan vagy direkt le-lecsúszik, ő pedig fel-felhúzza. Mögötte hatalmas, műszőrmés, rikító színű ágy, Czeizel Gábor rendező tervei szerint, mint fő díszlet, tán azt is erőteljesen jelezve, hogy az ágynak szintén döntő szerepe volt a fényesnél is fényesebb karrierben. Létay eljátssza a szeszélyeskedését, ahogy a Sándor Anna és a színésznő szövege szerint elregéli az életét egy riporternek kényeskedő amerikai akcentussal. Arcán ott a tudata annak, hogy ő aztán nem akárki, meglehetősen fontos és fölöttébb érdekes személyiség. Ezért szinte kötelező megfeszítetten figyelni rá. De hát ugye szórakoztató is, meg szellemes, és naná, hogy irigylésre méltó. Valószínűleg szeretetre nem is tart annyira igényt, mint érdeklődésre.
Rajongjanak érte, imádják, de ez nem azonos a meghitt érzésekkel. Létay hozza ezt a kóros önimádatot. Vagy éppen hogy ez is önazonosság? Ő meri vállalni azt is, amit már sokan legalább valamennyire szégyellnének. Igen, én akarok középpontban lenni, igen falom a pasikat, alaposan megpumpolom, kihasználom őket, igen, pofátlanul jómódban élek, és ezt még mutogatom is, simán kérkedek vele. Igen, imádom a méregdrága bundákat, fékezhetetlenül habzsolom az életet, bármit megengedek magamnak, jókora botrányokat is, és akinek ez nem tetszik, tehet egy szívességet.
Amúgy neki is sokakról megvolt a véleménye, és esze ágában sem volt lakatot tenni a szájára.
Úgy volt nagyon is valaki, hogyha behatóan megkapirgáljuk, tulajdonképpen senki volt, rengetegen tartották felfújt léggömbnek, jelenségnek, de nem értéknek. Az viszont vitathatatlan, hogy abszolút tényezővé tudott válni. Beszédtémává. Fontos társasági emberré. Maga is érezhette ellentmondásos voltát, tán innen táplálkozott öniróniája, öngúnya, de másokat is szívesen megcsipkedett, vagy akár átvitt értelemben megtépázott. Szeszélyessége tán növelte az érdekességét. Kiszámíthatatlanságával tudott meglepetéseket okozni. A fotókon látható szép nőből később jellegzetes figura, fura fazon lett. Valószínűleg nem mindig azon nevettek amit mondott, hanem rajta is. Szerintem nem bánta. Hát ugye mindegy, hogy mit, csak beszéljenek, írjanak róla, sercegjenek a tollak, kattogjanak a fényképezőgépek, forogjanak a kamerák.
Czeizel intenciói szerint Létay eljátssza az irigylésreméltó vitalitását is, aminek szerepe lehetett abban, hogy néhány hét híján 100 évig élt. Erre a típusra mondják, hogy agyonüthetetlen. Ám egy balesete miatt mégiscsak megsuhintotta a halál. Két agyvérzés is lecsapott rá. Az egyik lábát pedig amputálni kellett. Az interneten filmfelvételről felvillan a már ágyban fekvő öreg Zsazsa. Nem illik ez hozzá. Jó, azért ilyen helyzetben is körül állják, van közönsége, de mégiscsak a parádézó sikerhajhászás, a csillogás, a poénok szórása, az életigenlés az ő valódi énje, akinek a fő foglalkozása nem az, hogy szépségkirálynő, nem a modellkedés, nem a filmszínészet, hanem ő főfoglalkozásban Gábor Zsazsa, akinek nem a teljesítménye a legfontosabb, hanem az utánozhatatlanul karakteres személyisége, aminek érvényre juttatásában nagymester volt. Mondhatni az önérvényesítés zsenije.
