Húsba vájóan éles szatíra, meglehetősen gúnyos látlelet az emberiségről Lev Birinszkij Bolondok tánca című tragikomédiája. Ennek az Oroszországból Németországba majd Amerikába emigrált szerzőnek a darabját fenemód jónak találhatták annak idején, mert 1912. szeptember 28-án egyszerre 10 városban mutatták be, és nem is olyan kis vidéki porfészkekben, mint ahol a cselekmény játszódik. Bécsben, Berlinben, Münchenben, Prágában, Kölnben, Drezdában, Königsbergben, Frankfurtban, Hannoverben, Lipcsében. De még a következő évben színre került New Yorkban, Brnoban, sőt Budapesten is. Ez nem semmi, világsiker a világ ostorozásával. Birinszkijnek fölöttébb elege lehetett mindenből, mert nagyjából mindenkit kioszt. Hatalmon lévőket, forradalmárokat, gazdagokat, szegényeket, egyaránt menjenek a francba, karikaturisztikusan eltorzult figurák valamennyien. Kisebb vagy nagyobb mértékben bekattantak, haszonlesők, álszenten hazugok, beszűkült agyúan mániákusak, végtelenül rögeszmések. Pénzhajhászok, vagy elferdült eszme megszállottjai, meggárgyultak, egytől egyig nevetségesek, a többségük még veszélyes is, másokra, magára egyaránt. Jellegzetesen karakteres alakok, vicclapba illően eltúlzott figurák, ezért remekül játszhatók, jutalomjátékszámba mennek a színészek számára.
Tán ez a darab sikerének fő oka. Remekül játszható, parádézhatnak benne a színészek, csillogtathatják a humorukat, sőt szabadon engedhetik a ripacsvénájukat. Tobzódhatnak a deszkákon. Mutatkozhatnak akár túl soknak. Az már a rendező dolga, hogy ezt a temérdek féktelen játékkedvet mégiscsak valami mederbe terelje. Az egyéni csillogásokat összjátékká formázza. Ez Sebestyén Abának általában sikerülni szokott. Legutóbb Székely Csaba Az igazság gyertyái című ugyancsak tragikomédiájának marosvásárhelyi színpadra állításában is sikerült. Sebestyén amúgy is mestere a széles érzelmi amplitúdóknak, a nézők gyors egymásutánba való hidegből melegbe rántásának és viszont, a vidámság és a megrendítő fájdalom váltakoztatásának. Ezúttal is ez történik.
Az előadás úgy kezdődik, mint egy némafilm burleszk. Az a fölöttébb korrupt kormányzó, aki körül az események zajlanak, virágcserepekbe dugdossa az általa elsíbolt közpénzt. László Zsolt már ekkor, csak testmozgással és mimikával eljátssza a „sundám-bundám” embert, aki lopva cselekszik, bőven van takargatnivalója. De így cselekszik egy ellenlábasa, egy forradalmár is, hogy rögvest lássuk, az egyik kutya, másik eb, semelyik se jobb a Deákné vásznánál. Szép kis siserahad vonul fel a deszkákon. Gyakran Widder Kristóf koreográfus intenciói szerint különböző mulatságos alakzatokba rendeződnek, akár állóképbe merevednek, olyanok mint egy csoportos karikatúra.
Lerí az arcukról a félelem, a megrökönyödés, vagy a felhorgadás, a pusztító gyűlölet, a féktelen düh. Cári Tibor zenéje is jellemzi őket. Kaján dallamokkal, disszonáns futamokkal is „aláfesti” ellentmondásos karakterüket. Zenéje hangban megkomponált gúnyrajz. Mindezt remekül eljátssza a színpadon mozogva, a szituációkba belelépve Móser Ádám harmonikán. Ignjatovic Kristina jelmezei ugyancsak nevettetően elrajzoltak. Bartha József díszlettervező abnormálisan sok jókora cserepes növénnyel telepíti tele a színpadot, ezzel is jelezve, hogy mindenkinek van eldugni, rejtegetnivalója.
Az alapszituáció szerint Oroszországban, az 19005-ben zajló forradalom idején vagyunk. De az adott kormányzó városában nem történik semmi különös, így ő is akarna némi mozgolódást, hogy igényelhesse és lenyúlhassa a forradalmárok elleni harcra fordítandó pénzt. Fölülről iparkodik szervezni a látszólagos forradalmat. De közben azért vannak a városkában hőzöngők, változást akarók, akik gyűléseznek, buzgó hevülettel közhelyeket pufogtatnak, felhergelik egymást és magukat, ám csak kiderül, hogy ők is leginkább a saját malmukra akarják hajtani a vizet, kényszerképzetektől, rögeszméktől szenvednek. Olyan nagyon tán nem is ellenségek, tulajdonképpen egy gyékényen árulnak.
Lev Birinszkijnél nincs pardon. Kioszt mindenkit. Megmutatja, hogy az eszmékből rögeszmék lesznek, hogy minden eltorzul, marad a gyűlölet, az egymásnak feszülés, az egymást nem értés, a posványos állóvíz. A bemerevedett viszonyok nemigen változnak, sem a köz, sem a magánéletben. A kormányzó felesége, Tóth Ildikó megformálásában, elhanyagoltnak érzi magát, ezért intenzív erőszakossággal ráhajt a Simon Zoltán alakította egyik forradalmárra, akinek egy idő után ez olyan nagyon nincs is az ellenére. A további forradalmárok, Fehér László, Juhász Tibor, Schneider Zoltán, Sipos Vera, Sodró Eliza forronganak, lázadoznak, nagy a szájuk, alig akad érdemi cselekedetük. A színészek zöme több szerepet is játszik. Martin Márta például olyan szintén velejéig korrupt hivatalnoknő is, aki fölfelé nyal, lefelé tapos. Gazsó György parasztként ugyanazzal a mondattal kérincsél itt is, ott is, amott is. Pál András zsidó kereskedő, akiből bűnbakot csinálnak. Porogi Ádám olyan kormányzói titkár, aki előbb-utóbb a főnöke posztjára tör.
Szép kis „állatsereglet.” Pénz- és érdekhajhász alakok, állandóan telhetetlenek, akik emiatt képtelenek a boldogságra, az örömmel teli létezésre. Ezért olyan nyughatatlanok, emiatt vannak annyira besózva. Örök boldogtalanok, olyan önsorsrontók, akik a társadalmat is megrontják. Persze ez meg is fordítható, a romlott társadalom termel ki magából ilyen embereket. Mi volt előbb a tyúk, vagy a tojás probléma. Sajnos a több mint száz éves darab nem vált poros őskövületté, manapság is fájdalmasan aktuális és hátborzongatóan röhögtető.
