Kibuknak a traumák, elhallgatások, hazugságok, függőségek. A társadalmi szerepek mögül kivillannak a pőrére vetkőző személyiségek.
Tarnóczi módszeresen végigveszi hogyan nem tudunk élni. De azt is megmutatja, milyen kísérleteket igyekszünk tenni azért, hogy valamennyire jobbá tegyük a létet. Szerinte próbálkozunk, próbálkozunk, de sokra nem jutunk. Leginkább hányjuk a borsót a falra. Hitegetjük magunkat. Kergetjük a boldogság kék madarát, de az rendszeresen könnyedén tovaillan. Nem engedi, hogy távol tartsuk magunktól a szereplőket, hogy iparkodjunk azt hinni, amit látunk-hallunk, ugyan már, nem is a mi problémánk, hanem az övék. Beleveri az orrunkat a bajokba.
A Magányos emberek előadására a Kamrában csak úgy lehet bejutni a nézőtérre, ha a színpadon is keresztül megyünk, ahol már bent vannak a színészek. Fel is szólítanak bennünket, hogy mustráljunk mindent végig alapos tüzetességgel. A tárgyakat éppúgy, mint az élő kiállítási tárgyakként jelen lévő szereplőket.
Az Extázisban, a Katona nagyszínpadán, is megtehetjük ezt, de ebben az esetben fakultatív módon. Hiszen a nézőtér felől érkezve számunkra nem tehetik kötelezővé, azt meg nyilván nem akarják, igen bonyolult lenne kivitelezni, hogy a közönség a művészbejáró felől csörtessen be. Bár persze erre lehetne azt is mondani, hogy miért is ne?, ha már lúd, akkor legyen kövér! A Melancholy Rooms esetében mi nem mozgunk. Ellenben Giliga Ilka látványtervező, „rekeszekre” osztotta a díszletet, aminek mindig azt a részét forgatják a színpad közepére, amelyikben az adott jelenet játszódik. Vagyis szinte premier plánba hozzák számunkra az eseményeket, vagy éppen az eseménytelenséget. Mert Tarnóczi annak megmutatásában is erős, hogy gyakran csak úgy elvagyunk, céltalanul lötyögünk, belebámulunk a semmibe.
De a rendező azáltal is akár zavarba ejtően közel hozza hozzánk a szereplőket, hogy monomániásan operatőröket, Török Marcellt, Kovács Bálintot, ereszt a deszkákra, akik alkalomadtán „belemásznak” csaknem a szereplők pórusaiba. Így egy-egy apró gesztus, szemöldök rándulás, ajakbiggyesztés, szájelhúzás… is kinagyítódik, kontrakarírozhatja amit mondanak, és ezáltal árulkodóvá, leleplezővé válhat.
Ezúttal nem szoba, hanem egy tisztás a helyszín, most a civilizációból kivonulva próbálják a jobblétet, önmagukat keresni a szereplők. Először Zsolt, Vajdai Vilmos megszemélyesítésében, vonult ide el három hétre, majd gyűlni kezdtek köréje a további útkeresők, boldogtalanok, kilátástalanok. Aztán Bányai Kelemen Barna Somaként, aki Michelin csillagos étteremben dolgozott, ráadásul Ázsiában. De elege lett az ezzel járó robotból, és most itt főzőcskézik látszólagos nyugalomban, de mint mindenki, ő is kijön majd a béketűrésből. Társul hozzájuk három fiatal barát. Őket a kíváncsiság is hajtja, a jó buli lehetősége, Mentes Júlia Hellaként még podcast műsort is felvesz Zsolttal.
Hella a munkájától erősen függő, a Béres Bence által játszott Henrik viszont az alkoholtól, nikotintól, no meg a telefontól, amit alig bír letenni, tán ő viseli legrosszabbul az elvonulást. Pásztor Dániel Kristófként, a furtonfurt szorongó és kényszeresen tisztaságmániás. Különös szerzetként, bebugyolált arccal, és amúgy is meglehetős zárkózottsággal érkezik Rezes Judit alakításában Alíz. Hogy aztán róla is kiderüljön, miféle szerzet. Svédországból, kívülállóként becsöppen ide, és az is marad, de figyel, kémlel, megjegyzéseket tesz a Rujder Vivien alakította lány.
Hét egymástól jól elkülönített nap eseményeit látjuk. A szín közepén kis épület, buddhista szentély, kétoldalt lakósátrak, hátul erdő, Devich Botond tervei szerint. Zsolt szerzetesi ruhában, a többiek jobbára hétköznapi civil cuccokban, Pattantyus Dóra intenciói szerint. Zsolt igyekszik diktálni a szabályokat, lapos bölcsességekkel, közhelyességekkel alátámasztva azokat. Hogy például étkezés közben meg sem szabad mukkanni. De beiktat egy néma napot is, amikor senki ki sem nyithatja a száját, amit persze többen megszegnek. Ahogy a telefonálás, az ajzószerek használatának tilalmát szintúgy. Nem megy bárminek a magukra erőltetése.
Egy csapásra nemigen képesek abban hinni, amiben eddig nem hittek. Pedig a zömük nagyon akar, hiszen valamit kutat ahelyett, ami eddig volt. Ám nehéz közös nevezőre jutni. Fel-felsejlik a diktátumok nem túl sok értelme is. Kényszerré, nyűggé válik. Kiderül, hogy szabad levegőn is lehet fojtogató a légkör. Hogy jóformán zsigerivé vált szokások inkább csak időlegesen száműzhetők. Hogy a fennen hangoztatott közösségi érdekek mögött nagyon is egyéniek bújnak meg.
A hittel teli arcokra a csalódottság kifejezése ül. A lelkesült szavakat kételkedők váltják. Lanyhul a tettvágy, semmittevésbe, veszekedésbe, kábítószeres teaszeánszba torkollik. És közben mégis mindenki kidöccen az eredeti kerékvágásból. A diktátumok sorjáztatása némi ellenállást vált ki, ez pedig azért gondolkodásra késztet. Ha ez nem oké, akkor ugyan már mit lehetne tenni? Érzelmi kitörések tanúi is lehetünk, . Egy villámközösség” kialakulásának és széthullásának szemlélői, és mindebből sok mindent magunkra is vehetünk. Belemenős játék ez, érzékelteti milyen lehet a mostanában mindinkáb divatba jövő elvonulás egy típusa. Fájdalmas és komikus. Lelki kitárulkozás, amit segít, fokoz LEVIMATE zenéje. Kemény Zsófi dalszövegei karcosan ironikusak.
Az Extázis az utolsó tizenöt percre lényegében házibuliba torkollik. A közönség vállalkozó tagjai felmehetnek a színpadra, és közös táncban „olvadhatnak” össze a szereplőkkel is. Most a darab befejezését követően, a második szünet után, negyven perces koncertet adnak a színészek. Az előadás hangulatának megfelelően, olyan elrévülőset, „transzba esőset”. Cuhorka Emese koreográfus táncolásra is ösztönözte őket, kisvártatva ezekbe a közönségből is többen beneveznek. Tarnóczi már megint testközelbe hozza a színészeket és a publikum tagjait, és színpad-közelbe a valamennyiünket foglalkoztató dolgainkat.
