Alkoholisták ülnek velünk szemben, vagy azok akik már kilábaltak a pusztító szenvedélybetegségből, vagy olyanok, akik a hozzátartozójuk miatt kerültek közel az alkoholizmushoz.
Az 1,5 ezrelék, az Örkény Színház előadása az ÖrkényKöz intim hangulatú, testközeli termében a Magyarországon megdöbbentően sokakat érintő problémáról regél, az úgynevezett részvételi színház módszerével, olyanok aktív jelenlétével, akik igencsak érintettek a témában. A háttérben civil életükről látunk kivetített mozaikkockákat. És szintén civilben ott vannak előttünk, mintha csoportterápián lennének. Átvitt értelemben le fognak meztelenedni. Kitárulkoznak. Vallanak majd magukról.
Néhány éve mutatták be az Örkényben a Kiváló dolgozókat, az volt ott az első dokumentarista alapú produkció, ami rögvest remekül sikerült Boross Martin rendezésében. Gondoskodó szakmák képviselői, szociális munkások, gyerek- és idősgondozók, egészségügyiek beszéltek a munkájukról, a betegeikről, magukról, megrendítő őszinteséggel. Ugyanúgy, mint most, betanult szöveg volt ez, de a saját mondataikat biflázták be, mint ezúttal is. Ezeket nyilván dramaturg, rendező „nyesegette”, tömörítette, némiképp alakítgatta. De olykor egészen úgy hatott, mintha szabadon beszélnének, most nekünk fogalmaznák meg a gondolataikat. És mindehhez még az elmondottak színészeket is megihlettek, és mintha improvizálnának olyan üdén friss, játékos jelenetekkel kapcsolódtak az elhangzottakhoz, így sajátosan izgalmas produkció kerekedett ki az egészből, amit a sok tekintetben letaglózó téma sem tett búskomorrá, annak ellenére, hogy azért megrendítő volt, de mégis humánummal telített humorral átitatott. Most nincsenek színészek, bár kiderül, hogy a civilek között akadnak akik előadó-művészettel is foglalkoznak. Humor is van, de azért kevesebb, mint amennyi a Kiváló dolgozókban a nagyszínpadon volt. Az minden dokumentarizmusa ellenére attraktív produkció volt. Ez közelebb áll ahhoz, mintha csoportos terápiát látnánk, ezzel-azzal megtűzdelve.
Színes műanyag székeken foglalnak helyet a szereplők. Mindegyikük végig a színen van. Ők is látnak bennünket, nincs a nézőtéren totál sötét, inkább ellazító félhomály honol. Mindenki lát mindenkit, aki a teremben van. Megfigyelhetjük bárki reakcióit, hathatunk egymásra. Mivel kicsi a terem az arcok legkisebb rezdülései is látszanak, olykor a szónál beszédesebbé válik a mimika, avagy akár csak egy-egy apró gesztus. Kiül az egykori szenvedés az arcokra. Visszakísért meséléskor a valamikori fájdalom és az a mosoly, amihez a szenvedés adta meg az aranyfedezetet. Élettörténet íródik ilyenkor az arcokra. Szinte sok mindent kifejező élő „festményekké” válnak. Olykor szeretnék szólni a tulajdonosukhoz, jó lenne, ha ilyen értelemben is részvételi lenne ez a színház, interaktívvá válna, ha már ennyire kis térben együtt vagyunk, és ha civileket nézünk, az ő sorsukat hallgatjuk.
Paradoxon, hogy közben azért szereplőkként viselkednek. Kedvem lenne kibillenteni őket bebiflázott szövegmondásukból, amihez nincs meg mindegyiküknek a megfelelő beszédtechnikája, színészi képessége. Többen, nem ritkán túl halkak. Nem ettől lesznek bensőségesek és hitelesek. Szeretném, ha legalább kicsit vitatkoznának egymással, hevesen a másik szavába vágnának, nem előre begyakorlottan udvarias gesztussal adnák át a szót annak aki pontosan tudja, hogy most ő következik.
Mindenki roppant fontos dolgokról beszél, természetességet imitálva, de nem ritkán csinált módon. Elfogódottság is van, izgulás is persze, de tán ezt is oldaná valamelyest az improvizáció játékossága. Nem éreznének a civilek, akik ebben a szituációban mégiscsak szereplők, olyan nagy teljesítménykényszert. Fontos lenne elérni, hogy teljesen ellazuljanak, mert ekkor tudnák igazán önmagukat adni. Baka Rebeka, Gajdácsi Marcell, Horváth Judit, Jakabos Orsolya, Nagy Lily, Nuszer Mirjam, Sikfői Dávid, Somfalvy Gergő egyaránt roppant fontos dolgokról beszélnek megkapó odaadással. Kitárják a lelküket, bizonyos esetekben a családjuk szenvedéstörténetét is elregélik. Minden megkérdőjelezhetetlenül hiteles amit mondanak. Ahogyan mondják nem mindig feltétlenül az. A valódi civilségük hitelesebb lenne mint a színészkedésük. Kivételek persze vannak. Ha valaki pankrátor kommentátor, naná, hogy megmutathatja, hogyan csinálja. A néptáncos is ízelítőt adhat a tudományából. De a civil egy barátságosan kis térben maradjon civil, ha mindaz amit mond, és érez igencsak lényeges, és nem csupán alkohol-problémákkal viaskodók számára. Hiszen az miként reagálunk a bajra, betegségre, vészhelyzetben kiállunk-e a hozzánk közel lévőkért, megértjük-e őket, érdemben szót és beható tekintetet tudunk-e váltani, képesek vagyunk-e neki segíteni abban, hogy kikecmeregjen a gödörből, ha szükségünk van rá, netán magunkat a saját hajunknál fogva ki tudjuk-e ráncigálni onnan, az valamennyiünk számára létkérdés. És az ezen az estén számunkra önfeláldozóan megnyilvánuló emberek magukba sűrítik ezeket a létkérdéseket. A nyilván hatalmas munkát végzett Kabdebon Dominik rendezőnek, Al-Farman Petra dramaturgnak, Milovits Hanna színházpedagógusnak, Kovács Adél pszichológusnak arra kellene törekedniük, hogy a színházban éppen olyan természetesek legyenek, mint Haragonics Sára azon háttérbe vetített filmkockáin, amelyeket a hétköznapjaikban készített róluk.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Szakács Eszter
