Ismét visszatérünk az OPERA falai közé, hogy jobban megismerjük a kulisszák mögött tevékenykedőket. Ennek kapcsán Cs. Tóth Gyöngyivel, az OPERA női főjelmezszabászával beszélgettünk arról, hogy mégis hogyan készül el egy-egy ruha, milyen kihívásokkal kell szembenézniük a varrodában dolgozóknak.
Hogyan kerültél a színház közelébe, illetve lettél főjelmezszabász?
Nagyon régen kezdődött el az egész, azután, hogy befejeztem az iskolát. Amikor még tanultam, léteztek tanfelügyelők, akik minket és a munkánkat ellenőrizték. Egyiküket megkérte a debreceni Csokonai Színház vezetője, hogy keressen valakit a varrodába. Egy hónap múlva már ott dolgoztam, ennek most lesz 39 éve. Azóta pedig nem voltam máshol, csakis színházakban. A Csokonaiban 21 éven keresztül dolgoztam, ahol 12 évet varrónőként, majd szabászként és műhelyvezetőként folytattam. Utána a Nemzeti Színházhoz kerültem – bár ott nem voltam alkalmazott, hanem egy külsős cégnél foglalkoztattak – ezután jöttem át az Operába. De lényegében 39 éven keresztül csak jelmezekkel foglalkoztam.
Milyen folyamatai vannak egy jelmez elkészítésének, megtervezésének? Hogyan kell ezt pontosan elképzelni?
Csak a saját munkámról tudok érdemben beszélni, de nyilván van egy kiindulási pont, amikor a jelmeztervező és a rendező leülnek egymással megbeszélni az elképzeléseiket. Ezután elkészül egy végleges terv, amit tervelfogadás követ, ahol az alkotók a színház vezetésének bemutatják az elképzeléseiket. Régen ez utóbbi fázisban már mi is részt vettünk, most a részlegvezető van jelen ezen a megbeszélésen. Itt megvitatják, hogy a költségvetésbe belefér-e az elképzelés, valamint tisztázzák, pontosítják a ruhák koncepcióját. Ezután be kell úgymond anyagozni. Ilyenkor a kivitelezővel beszéljük át, hogy melyik anyagból hány méterre lesz szükség, pontosan mik kellenek a ruhák elkészítéséhez. Eszerint bevásárolnak, majd a tervező és a kivitelező átadják a terveket és az anyagokat gyártásra. A női részlegen hárman vagyunk szabászok, mi beszéljük meg, ki melyik ruhát csinálja, végül a varrónők elkészítik a kész jelmezt.
Külső szemmel azt hinné az ember, hogy nem megy át ennyi kézen egy jelmez. Van egy tervező, meg talán még egy varrónőt elképzelünk mellé, aki segít neki.
Igen. Onnantól kezdve, hogy átadták nekünk az anyagokat és a terveket, igazából a miénk minden. A tervező és a kivitelező is figyelemmel kíséri a munkánkat, de ilyenkor már túlnyomórészt a mi feladatunk a ruha összeállítása. Ha valami hiányzik, kérdés merül fel, akkor megyek, szólok, mi a probléma, tehát ez csapatmunka, nem egy emberé az érdem.
Mennyi idő alatt készül el például egy balettelőadásra egy jelmez?
Ez attól is függ, hogy milyen jelmezről beszélünk: klasszikus ruháról vagy mondjuk egy tütüről, esetleg egy „egyszerűbb” jelmezről. A 20-30 órától akár a 100-120 óráig is terjedhet egy-egy ruha elkészítési ideje. De hozzátenném, hogy 120 óra már egy nagyon díszes tütühöz kell, amin rengeteg kézimunka van, ahol a munkaidőbe be kell számolni a szabást, a megbeszéléseket, a varrást magát és a próbákat is. Ezek mind-mind nagyon aprólékos folyamatok.
Ezek a ruhák konkrétan egy táncosra készülnek?
A hattyúk tava előadásban van 30-40 ruha, és azon felül ott vannak a szólisták is, akikből legalább 4, de gyakran akár több is van, más előadások esetén. A kartáncosok ruhái általában ugyanolyan fazonúak, de van olyan darab is, ahol mindenkinek egyéni a jelmeze. Ilyen például Pygmalion, ahol nincsen két egyforma ruha, ráadásul van egyes, kettes, hármas és négyes szereposztás is. Persze a kartáncosok nagyjából ugyanazok, de a szólisták cserélődnek ettől függően.
Ilyenkor mindegyik darabot külön kell modellezni, ki kell találni, átbeszélni. Más az anyag, más a szín. Ez egy sokkal bonyolultabb, nehezebb feladat, hiszen egyesével kell mindegyik ruhát kitalálni. Persze azt, amikor 40 egyforma ruhát kell készíteni, azt kicsit jobban lehet tervezni.
Mennyire szokták úgymond „újrahasznosítani” ezeket a jelmezeket?
Szoktuk. Sokszor előfordul, hogy korábbi darabokból előveszünk részleteket, mondjuk egy tütüalapot onnan emelünk át. Ilyenkor fel kell őket turbózni, rendbe kell szedni, mert idővel azért sérülnek, de ezek még használhatók és át lehet díszíteni őket. Nem mondom, hogy mindennapos gyakorlat, de előfordul, hogy ehhez nyúlunk, például időhiány miatt. Egy alsószoknyát mondjuk könnyen át tudunk emelni, sőt, sokszor előfordul, hogy egy-egy alsószoknya egyszerre 3-4 darabban is játszik, hiszen úgysem látható. A sima tánckari, énekkari cipők esetében ugyanez a helyzet. Ez olykor megnehezíti a logisztikát, de az idő és a pénz nagy úr.
A táncosok, énekesek mennyire szólhatnak bele abba, mi van rajtuk? Volt már olyan, hogy valakinek nem tetszett az, amit kapott és ennek hangot is adott?
Ez egy kényes téma. Van, aki azt gondolja, megengedheti magának, azután vagy sikerül kijárnia a változtatásokat, vagy nem. Van, ahol ezt engedik, nálunk azonban nem lehet. Én pont az az ember vagyok, aki ragaszkodik ahhoz, amit a tervező megrajzolt. Ha változtatni akar, akkor felsőbb szinten kell kopogtatnia. Ha engedélyezik írásban, akkor rendben, máskülönben nem. Egy fellépő alapvetően más szemmel látja a világot, elsősorban magára koncentrál, miközben a tervező az összképet figyeli, és lehet, hogy a nézőtérről ugyanaz a jelmez csodásan mutat és tökéletesen passzol a színpadképbe. Egy főnököm erre azt mondta annak idején, hogy ha nem tetszik, a rádiókórusban nem kell jelmez. Ez egy munkaruha, így kell elfogadni, ha tetszik, ha nem. Rengeteg ember munkáját teheti tönkre, aki személyes okokból variál: a tervezőjét, rendezőjét, műhelyekét és még sorolhatnám. Szerintem ez nem korrekt.
Bíró Eszter
