Felfokozott, pusztító indulatok, szadista hajlamok, totális, drasztikus szavak, az emberek rémisztő kivetkőzése önmagukból, jellemzi a világszerte fenemód népszerű Martin McDonagh akár horrorhoz közeli darabjait. A Hóhérokban a halálbüntetés miatt munkájukat vesztő ítélet-végrehajtókban megmaradnak a gyilkos ösztönök.
Szikszai Rémusz jó néhány éve már rendezett McDonagh darabot, A párnaembert a Radnóti Színházban. Ezúttal a Tatabányai Jászai Mari Színházban vitte deszkákra a Hóhérokat. A párnaember előadása a Radnótiban keményebb, provokatívabb volt, mint ahogy ezen a helyen akkoriban hozzászoktunk. Nyilván volt, aki gyomorforgatónak is tartotta, mellőlünk például meg is lógtak a szünetben. De a többség feszülten figyelt, szörnyülködött, ugyanakkor nevetett is, és végül meglehetősen lelkesen tapsolt. Szikszai rendezése hatott pro és kontra, hidegen valószínűleg senkit nem hagyott. A hagyományőrzés mellett – hiszen a Radnótiban tíz évig ment abszolút sikerrel a szerzőtől A kripli, Gothár Péter kiváló rendezésében – az új vezetéssel érkező új idők új dalait is jelezte. Egy belemenősebb játékstílust.
Az ír drámaíró első darabja, a Leenane szépe, amit mindössze nyolc nap alatt írt, az 1996-os ősbemutatója után egy évvel már Londonban is hódított, ahol ekkorra, ritkaságszámba menően, négy darabja is futott. Nálunk a Vígszínház mutatta be, majd Kaposvár következett, hogy aztán a Madách Kamarában Piszkavas címmel adják hosszasan, Guelmino Sándor rendezésében, Béres Ilona és Bíró Kriszta dermesztő játékával. Illetve ez a dermesztő szó csak többé-kevésbé állja meg a helyét, mert McDonagh kiugró sikerének az a titka, hogy a darabjai – bármennyire is torokszorító dolgokról szólnak – nem ütik ki a nézőt, nem teszik taccsra, nem okoznak gyomorgörcsöt, hiszen alapvetően szórakoztatóak. Horrorba, könnyed groteszkbe hajlanak, kicsit bulvárosak, nem mennek egészen mélyre, de azért a felszínnél lejjebb járnak. Jó szerepekkel vannak teli, színészi virtuozitást igényelnek, fölöttébb hatásosak. Ilyen a Vaknyugat is, amit szintén Gothár az Átriumban vitt sikerre, Alföldi Róbert egyik legjobb alakításával. Egerben pedig egykor Dömötör András A párnaember rendezése találta telibe ezt a több szempontból is borotvaélen táncoló stílust. Könnyen át lehet ugyanis csúszni ízléstelenségbe, ocsmányságok gyomorszorító ábrázolásába, vacak hatásvadászatba, olcsó kabaré poénok sorjáztatásába, öntetszelgő drámázásba és ripacskodásba egyaránt. Önmérséklet és mégis felszabadult játék szükséges a darabjai előadásához, a poklok, ha nem is legmélyében, de legalább a felső bugyraiban való megmártózás és ugyanakkor némi könnyedség, elementáris komédiázó kedv. Mi tagadás, kicsit furcsa, sajátos elegy. Merít bizonyos horror filmekből, krimikből, felhasználja azt a tulajdonságunkat, hogy szeretünk borzongani, miközben szeretjük magunkból kinevetni a félelmeinket.
A Hóhérokat nálunk először a Katona József Színház adta, ugyancsak Gothár rendezésében, de nem sikerült megismételnie vele A kripli sikerszériáját. Amúgy szerintem a darab sem annyira jó, az első felvonás jelentős része eléggé eseménytelen, jobbára egy kocsmai beltenyészetet látunk, annak jellegzetes, törzsvendég, erőteljesen alkoholfüggő figuráival, egy „állóvizet”, egyik nap valószínűleg csaknem olyan, mint a másik. A tatabányai produkció a Városmajori Szabadtéri Színpadon vendégszerepelt, a Szemle Plusz elnevezésű zsűrizett versenyprogram keretében. A tatabányaiak remek figurákat vonultatnak fel, be nem álló szájúakat, vagy megkövülten maguk elé bámulóakat, de jobbára megmerevedett életűeket. Ennek ellenére kissé döcögős az első felvonás, aminek középpontjában Harry Wade, a főhóhér áll, aki már kocsmát nyitott, hiszen a történet szerint 1965-ben járunk, amikor Angliában eltörölték a halálbüntetést.
Az első jelenet az utolsó kivégzés az országban. Hannessey, a halálraítélt, Tóth Marcell megszemélyesítésében, mind kétségbeesettebben üvölt, hogy ő ártatlan, ne végezzék ki, ne tegyék nyakára a hurkot, de a Király Attila alakította, makulátlanul úriember kinézetű, elegánsan jól vasalt, csokornyakkendős hóhér megingathatatlanul teszi a dolgát. Már jócskán túl van kétszáz ember halálba küldésén, rutinosan szakszerű, de nem fáradt bele a munkájába, láthatóan élvezi, sőt még hivatástudata is van. A Csabai Csongor által megformált Sydnek, a segédjének, vannak kételyei, hogy mi van, ha ez a férfi igazat mond, tényleg ártatlan, akkor ők egy bűntelen embert gyilkolnak meg, ám a főhóhérnak nincsenek skrupulusai. Számára az az igazság, amilyen ítéletet a bíróság hoz, nincs apelláta. De aztán megérkezik a kocsmájába Mooney, egy idegen Londonból, aki túl kíváncsian, túl tolakodóan, meglehetős szabadszájúsággal, igencsak sok mindenre rákérdez. Mikola Gergő olyan messziről jött embert alakít, aki azért temérdek mindent tud, de még ennél is többet akar tudni. Talányos, nagyképűsködő, fennhéjázó pasas, de olyan mintha egy maga akarna igazságot szolgáltatni, magán „ítélet végrehajtó”. Firtatja, hogy ítélet ide vagy oda, egy ember elveheti-e egy másik ember életét? Nem bűn-e ez? Nem szadizmus-e? Egyáltalán, ki az, aki ilyesmire vállalkozik?
Összeakadnak tekintetek. Megemelkednek hangok. Lesznek döbbent csendek, miközben poénok halmozódnak poénokra. McDonagh nem ír búskomor „vérdrámákat”. Ennek a darabnak is a műfaji meghatározása fekete komédia, ami végül már-már horrorba csap át. Csaknem kollektív kivégzésbe, az idegen által okozott felindultságában a főhóhér még sebtében gyakorolja hivatásnak tekintett foglalkozását, úgy, hogy a szintén kocsmatöltelék főfelügyelő, Honti György alakításában, némi sopánkodással és lelkiismeret-furdalással ugyan, de alkoholgőzösen végig nézi ezt. Ennyit a bűnüldözésről és az igazságszolgáltatásról.
Bakonyi Csilla adta, beugrással, Danis Lídia helyett, a főhóhér abszolút kielégítetlennek látszó feleségét, aki a 15 éves lányáért viszont remeg, ahogy egyébként a férje is. Shirley, Bartos Ági játékában, az egyetlen, akit itt igazán szeretnek, csak őt is rosszul, ezért nemigen kér belőle. Szeretetéhségét kihasználva, őt hozza veszélybe az idegen, majd kiderül, hogy inkább csak felvág ezzel, ki akarja használni a család gyenge pontját, ezért kell lakolnia.
Valamennyi színész, az említetteken kívül, Dévai Balázs, Maróti Attila, Megyeri Zoltán, Figeczky Bence, Kardos Róbert, Tóth Marcell, Mihály Csaba, Kárnai Gergely, Kiss László, Onda Sándor abszolút odateszi magát. Zöldy Z. Gergely tologatható kocsmapultja meghatározza a teret. Szelei Mónika jelmezei a nagyzolás és a lepukkantság keverékei.
A lassacskán hömpölygő első rész után a második kimondottan felpörög, feszültté válik. Ráfókuszál az igazság és az igazságszolgáltatás viszonylagosságára. Összességében Szikszai Rémusz rendezése, a tatabányai társulat játéka felerősödik, emlékezetessé válik.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Sipos Zoltán
