Felhorgadt érzelmek operája Az álarcosbál. Szinte mindenkinek elszáll benne az agya, végzetesen felmegy a pumpa, ami aztán mind sodróbb iramban tragédiához vezet.
Senkit nem lehet észre téríteni a tragédia bekövetkeztéig, mindenki eszét vesztett önfejűséggel, buldogként nyomul előre, hogy aztán a lehető legrosszabb következzen be. Közben persze szárnyal Verdi zenéje, szokása szerint bekúszik a hallójáratokba, fenemód dallamos, ami kellő rafináltsággal akkor is jó érzést kelt, ha a legelborzasztóbb dolgok zenei megjelenítése. Tán ezért is annyira népszerű. Wagner inkább agyonüt bunkósbottal, és közben akár mégis az egekbe emel, de fütyülni, magában dúdolni senkinek nincs kedve, normál emberfia erre nem is lenne képes. Ám Verdi akkor is tudja kellemesnek álcázni magát, ha amúgy nem is az, és szintén förmedvényes rémségekről is regél.
Mindez onnan jutott eszembe, hogy évek után újra néztem Az álarcosbált a Magyar Állami Operaházban. Általános iskolásként láttam először az Erkel Színházban. A sürgölődő apródot, Oscart szerettem benne leginkább, aki intézi az ügyeket, és mindig mosolyog, míg a többiek furtonfurt mogorva képűek. No jó, az éjszakai temetői szerelmi jelenetben nem, ott a sírok között csak kivirul az ábrázat. Ott mintha Gustavo, a svéd király, Pataki Adorján megszemélyesítésében, és a legjobb barátja, Reneto, az udvari festő felesége, Amelia, Miksch Adrienn alakításában, minden kockázatról, vészről, lelkiismeret-furdalásról legalább röpke időre elfelejtkezve egymásba fonódnak. Két szerelmes feloldódik egymásban a „vad-romantikus” körülmények között. Verdi imádta az ilyen extremitásokat, tudta, hogy a nézőknek is tetszenek, és, hogy a zenéje is még áradóbban „tébolyulttá” válhat. Szereplők, akik szembe mennek az árral, mind felgyorsítottabb tempóban „menetelnek” a végzetük felé, az kellően drámai, hatásosan operai, zenghet a zenekar, átvitt értelemben rezeghetnek a falak.
Bár az az igazság, hogy az általam látott előadás, ami ebben a nyári szériában az első volt, Fabio Ceresa rendezésében, az első felvonásban nehezen döccen be, mondhatni, hogy tulajdonképpen csak a második felvonásban lódul neki igazán, a harmadikra pedig kimondottan felerősödik. Mintha bemelegítési időre lett volna szükség. Valószínűleg nem segítette a szereplők ráhangolódását a produkcióra, hogy meglepően foghíjas volt a nézőtér, amit mostanában nem tapasztaltam. Kimondottan jó ideának tűnt a nyáron való játszás. A külföldieknek, akiknek jelentős hányada, ha Budapestre jön, látni akarja az Operaházat működés közben, abszolút kapóra jött. De a nyáron kultúrprogram-hiányos fővárosban, a magyarok egy részének is. Elképzelhetőnek tartom, hogy a frissen bevezetett este fél 7-es kezdés, aminek úgy tudom, zenész kímélő, szakszervezeti okai vannak, nem a legjobb ötlet. Nyáron inkább, a józan ész, és a közönség érdeke szerint, este 8-kor kellene kezdeni, hogy a strandok, múzeumok zárása után, némi szusszanásnyi időt követően, oda lehessen érni a színházba.
Az első felvonás, így is, úgy is, lerakja a dráma alapjait, és napnál világosabban előrevetíti a tragikus végkifejletet. Ulrica, a cigány jósnő, hatalmas felhajtás, jókora kórus jelenlétében megjövendöli a királynak, hogy az öli majd meg, akivel először kezet fog a dermesztő jóslat után. És bejön, Mókus Attila képében, Renato, az udvari festő, aki a legjobb barátja, Amelia férje, a szerelmi háromszög harmadik tagja. Kikerülhetetlenül kezet fognak. A zene már ekkor úgy „lesújt”, mintha rögvest a gyilkos tőrdöfés tanúi lennénk. Szennai Kálmán mind invenciózusabb vezényletével, a zenekar ébredezik, hogy majd remekül is játsszon. Az egyik földszinti oldalpáholyban ott ül Kovács János, az elsőrangú karmester, ő másnap vezényel, de most is érdemes nézni, mert lenyűgözően együtt él a produkcióval, sok minden jelentőségteljesen kiül az arcára.
Wiedemann Bernadett, Ulrica, a jósnő, amikor kimondja a hamarosan bekövetkező halálos ítéletet, mintha élvezné. Mintha kéj ülne ki az arcára, villámlana a tekintete, igyekezne nyomatékot adni annak, hogy ebben a szituációban ő kerekedett felül, uralkodik mindenek, így az uralkodó felett is. Ő, a bizonyos tekintetben lenézett cigányasszony, akinek gyakran megkérdőjelezik a szavahihetőségét, ha rossz hírt közöl, ahogy éppen ezt teszi a király is, próbálja bagatellizálni nem csupán a lesújtó hírt, hanem az azt közlő Ulrica személyét is. Már az ókori görög tragédiák jósaival is valami hasonló történt, de ez nem változtatott azon, hogy rendre bekövetkezett, amit állítottak. Vakságuk ritka éleslátást biztosított a számukra. Már csak azért is, mert akiket fel akartak világosítani, általában makacsul szemellenzőt viseltek.
Így van ez Az álarcosbálban is. Hiába figyelmeztetik Renatót, hogy túlzottan felkapta a vizet, nem is biztos, hogy olyan forrón eszik a kását. Hiába tudatják a királlyal, hogy meg akarják ölni a bálon, ő oda megy, mert nehogy már gyávának nézzék. Meg ugyebár ott lesz Amelia is, aki szintén fékezhetné magát, miközben hajtja a vére, ugyanakkor tisztességes is akar maradni, mert tulajdonképpen a férjét is szereti. És legvégül, amikor már késő, Gustavo haldoklik, meg is vallja, hogy „odáig”, soha nem jutottak el Ameliával, és amúgy még a gyilkosnak is megbocsát.
Érző szívű hatalom. Nem mindig volt az, nem véletlen, hogy mások is meg akarták ölni. Még sorsot is húztak, hogy kié a kiváltság. A harmadik felvonásra már igencsak felforrnak az indulatok. Verdi a bál könnyed dallamaival rafinált zsenialitással ellenpontozza a hamarosan bekövetkező tragédia fajsúlyos hideglelősségét. Dől a zene. Elemében a kórus. Topon a szólisták.
Minden jó, ha a vége jó. A cselekménye szerint ennek az operának a vége egyáltalán nem jó. De az előadásnak a vége már abszolút az. Olyan elementárisan ünnepli a foghíjas nézőtér, mintha dugig lenne.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Berecz Valter
