Mrozek Tangó című, klasszikussá érett darabja a hatalom lakmuszpapírja. Könyörtelen röhejességgel mutatja meg a természetrajzát. Pőrére vetkőzteti. Közszemlére teszi galádul romboló jellegét, hazug áleszméit, fennen hirdetett, érdekeihez passzintott, üres tanait.
Jelzi a felül és az alul lévők torzulásait egyaránt. A fennhéjázó gőgösségre, az eszmék, szabályok, törvények csűrésére-csavarására, parancsolgatásra hajlamosak rút deformálódását éppúgy, mint a hozzájuk törleszkedőkét, a mindig igazodókét, a hajbókolókét és a megalázottakét, akik nem csupán áldozatok, hanem a maguk szükségszerű torzulásaival további abszurditások előidézői is.
A Színház-és Filmművészeti Egyetem negyedéves fizikai színházi rendező és koreográfus osztálya jókora fába vágta a fejszéjét, amikor bemutatta. Osztályfőnökeik Horváth Csaba és Rába Roland. A rendező közülük került ki, Lehel Vilmos. Én a produkciót a Gyulai Várszínház programsorozatának keretében láttam. A mozgásszínház műfajának megfelelően, amikor a lázadó ifjú Artur, Csáki Benedek alakításában, felülkerekedik a családtagjain, és erőszakos arroganciával, fennen hangoztatott üres szólamok mantrázásával átveszi a hatalmat a háziak felett, ők gúlaszerű alakzatba rendeződnek, aminek ő a tetejére hág, és onnan szónokol, általa tévedhetetlennek hitt magabiztossággal. Az alatta lévők némiképp fancsali képet vágnak, de tűrnek és tűrnek. Alattvalói helyzet. Azon már el lehet mélázni, hogy nem is tehetnének-e mást, mert már annyira el vannak nyomva, vagy megalkuvók ők, akik bizonyos engedményekért cserébe legalizálják az elnyomást?
Káosz uralkodott a családban. A szervezetlenség léha semmittevése. Már rég nincs gyerek a házban, mégis lomként járóka dekkol a szobában. Rég meghalt a nagypapa, ám a ravatalát sem takarították el, szobabútorrá vált, amire Artur büntetésként felzavarja a nagymamát, ha szerinte rosszul viselkedik. És szerinte mindenki rosszul viselkedik, aki nem tartja be a diktátumait. A káosz helyett jön a keményen kegyetlen rendpártiság. Majd végül jön egy ennél is rosszabb. A lengyel származású, világhírnévre szert tett Mrozek fenemód ismerte a szerencsétlen sorsúan groteszk Közép-Kelet Európát. A hatvanas években írta a Tangót, de sok tekintetben mintha a mai Magyarország kortárs szerzője lenne.
Egy jobb napokat látott család szobabelsőjének örült felfordulását ábrázolja Döbrentei Klára látványvilága, pedig közel sem halmozza úgy tele a színpadot, mint általában más Tangó produkciókban szokták, hiszen viszonylag szabadon kellett hagynia a teret a gyakran felnagyított, eltúlzott mozgásoknak. Ezúttal egy hátrahőkölés akár több méter hátra „sasszézás” is lehet. De szaltón sem kell meglepődni felajzott pillanatban, padlóra kerülést pedig különböző talajgyakorlatokkal is ki lehet fejezni. A darab szereplőinek besózottságához, idegzsába természetéhez jól passzol a mozgásszínház. De Mrozek, ahogy az abszurd dráma szerzői, temérdek szópoént írt. Valósággal halmozta ezeket. Nem könnyed szurkapiszkák ezek, hanem gyilkos szófullánkok. Jellemeznek, kipellengéreznek helyzeteket, embereket. Ezekből alig-alig durran valami.
Az abszurd művekben ott van a szörnyűség, de ott az ezeket visszájára fordító humor, röhögtető pitiánerség. Éppen az egyik osztályfőnök, Horváth Csaba ezt remekül érzékeltette a Kivilágos kivirradtig pazar szombathelyi előadásában, pedig Móricz szövege tragikusabb mint Mrozeké, de ő végletesen, élvezetesen abszurddá fokozta a szituációkat. A diákok ehelyett túl sokat drámáznak. Valószínűleg így érzik még hangsúlyosabbnak a fontos mondatokat, amiket közlésvágyukban feltétlen el akarnak juttatni hozzánk. Így a hatalmas energiabefektetés dacára némiképp szárazak, monotonok lesznek. Megmutatják, hogy a három generációs család tagjai izgága neurotikusok, nincs valódi kapcsolat köztük, elbeszélnek, elkiabálnak, elhisztériáznak egymás mellett, tengenek-lengenek, észszerű cselekedeteknek csak a látszatát űzik. De nem mutatják meg igazán ennek a fonákját, nem röhögtetik ki a kisszerűségét. Valamennyien, Pigler Emília, Ferenczy-Nagy Boglárka, Andressew Milos, Hevesi Fanni, Puskás Balázs, Kalivoda Imre, és persze Csáki szintén, állnak a vártán, teljes erőbedobással vannak jelen. Nem mindig érzem azonban azt, hogy felszabadultan játszanak, időnként mintha erőt megfeszítve dolgoznának, ami persze szükséges, de nem feltétlen jó, ha ez jön le a színpadról. Feszült, érdekes előadás ez, viszont az önfeledt játék, az áradó humor számomra hiányzott belőle. De a közönség szeretettel fogadta a produkciót, amiből kitetszik a tehetség.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Kiss Zoltán
