Május végén rosszul lett, kórházba került. A kiégés tüneteivel: magasszintű stressz, fokozott érzelmi terhelés. Így állította meg az élet. Bednai Natália új alapokra helyezte a színházcsinálást, a színművészetét, a rendezést és a szervező munkát.
A Madách Színház társulatának voltál a tagja 10 évig. A csoportos szerepléstől a kis szerepeken át lehetőséget kaptál arra, hogy vizsgázhass. Mégis egy más utat választottál.
Tény, hogy a kőszínház soha nem lehet egyenlő egy utazó színházzal, de mondom másképp: Egy utazó színház előadása lehet olyan színvonalú, mint egy kőszínházé, de értékében soha! Ott minden adott. Sminkes, öltöztető, fodrász, koreográfus és még sorolhatnám. Mindebből persze nálunk is van, de mindent magunk csinálunk. Megtanulunk öltözködni a korokhoz. A frizurákat és a díszleteket is mi építjük.
Mikor utoljára beszéltünk már-már ott tartottál, hogy abbahagyod az egészet.
Igen, mert annyi akadályba ütköztem, annyi rossz hír és helyzet adódott, hogy komolyan elgondolkoztam ezen. Egy magánszínházat üzemeltetni a mai világban nagyon nehéz. Valahogy mindig belekapaszkodok egy utolsó szalmaszálba, miközben erősen gondolok a szüleimre, akik már nincsenek velem. Mindketten művész emberek voltak, és magamat sem tudom elképzelni más szituációban. Most is eljutottam idáig, mert mint mindig, minden fontosabb volt, mint én. Sikerült szétesnem. Annyira túlhajtottam magam, hogy volt egy mélypontom, depresszióba estem, miközben persze folyamatosan játszottam. Ez a permanens zakatolás, a megállás nélkül reagálás mindenre, a „mindentcsakéncsinálok” hozzáállás, visszarántott. El kellett fogadnom, hogy nem kell mindent nekem csinálnom. Ezt is meg kellett tanulnom. A segítség elfogadását. Ha rendben vagyok, ha boldog vagyok, akkor tudok igazán adni, ezért elkezdtem magammal is foglalkozni. Összeszedtem magam és most többet pihenek. Egyre jobban élvezem azt, amihez a legjobban értek: a szervezést. Harsányi Gábor nagyon sokat segített abban, hogy visszataláljak önmagamhoz és újra fogalmazzam a helyzetemet. Egy komoly önismereti út kellett ahhoz, hogy felépüljek. A legfontosabb az volt, hogy higgyek abban, amit csinálok, amihez értek.
Az a pozitív rezgés, ami titeket színészeket sok mindentől megment, az az energiaszint emelkedés, amikor színpadra álltok, egyfajta vitamininjekció. Te is érzed ezt?
Abból a hatalmas pozitív töltetből valóban sokáig kifutja, meg kell próbálni belőle építkezni és egyensúlyba tartani a hétköznapokkal. Folyamatosan töltekezünk, ami egy csodálatos együtt mozgás a nézőkkel, de nagyon sok feldolgozatlan történet van az életemmel. Például édesanyám halála. A gyászfolyamat helyett égtem tovább ezerrel, játszottam. Azt gondoltam az segít. Hát nem így alakult. Fél évvel ezelőtt kiengedtem a kezemből a szervezés terhét. Ekkor kerültem komoly lelki válságba. Akkor azt hittem, jó lesz, hogy nem nekem kell ezzel foglalkoznom, de kihasználtak, átvertek és a kórházban kötöttem ki.
Ez kellett ahhoz, hogy kiderüljön, mi az, amihez a színjátszás mellett te értesz a legjobban?
Valóban így volt. Harsányi Gábor az Egy bolond hármat csinál című darabjában megírta Csala Zsuzsa életét. Ebben a bohózatban őt alakítottam. Zsuzsa nagyon szorongó, depresszióra hajlamos művész, de az ország egyik legnagyobb komikája volt. Tudat alatt nekem is sikerült eljutnom ebbe az állapotba. Forgatókönyv szerint velem ugyanúgy megtörténtek a dolgok.
Úgy hallottam, a kórházban is kinyitottad a laptopot és a telefonodat sem kímélted.
Ez így van. Miután minden kiégett belőlem, miután az összes hitemet elvesztettem magamban, a mélyrepülés utáni ürességben mint egy új hajtás, szárba szökkent az, amiben igazán jó vagyok. Egy hónap alatt – a kórházból és itthonról – jövő év április végéig leszerveztem az előadásainkat.
Mi változott nálatok a színházcsinálás területén?
A színházon belül, – színjátszás, rendezés – egy értékesítési szakmát is végzek. Ennek a kulcsa a folyamatos kapcsolattartás. Sokszor újra és újra kell kezdeni mindent. A marketing hihetetlen nehéz szakma. És egy színházat megtölteni szintén az. Nem beszélve arról, hogy az embereknek legyen igénye, ideje, kerete és vágyódása arra, hogy beüljenek egy előadásra.
Nevetni, vagy elgondolkozni szeretnek inkább ma az emberek? Rövidült a figyelem, vagy darabfüggő?
Kitapasztalhatatlanul vegyesek az igények. Van, ahol kizárólag családokban gondolkodnak, és ifjúsági programokat kérnek, de a komoly darabokra is ugyanekkora igény van. Egy operett műfajt sem csak az idősebbek kérik. Van pódium és nagyszínházi előadásunk. A kérdésed második részére a válasz benne van a kérdésben. A figyelem, darabfüggő. Ma minden tapasztalt tendenciát el kell felejteni. Szerintem figyelni és szörfözni kell a lehetőségeken, fókuszálva az igényekre. Vannak pillanatok, amiket meg kell érezni. Ez más világ. Ez Dérynéé, amikor szekérre ültek és mentek faluról falura és játszottak.
Mi a vonzó egy ilyen mozgó színház életmódjában?
Mindig a szabad utat kerestem. Az előadásokon kívül nincsenek kötelező dolgok. A Madách Színházi 10-11 évem alatt már kiderült, hogy a Pódium Színház szabadabb világa vonzott. Nagyon szigorú szabályok vannak egy kőszínházban. Engem is választás elé állítottak. Döntöttem és azóta is döntök nap, mint nap. A kőszínházban mások döntenek helyetted, itt én döntök, szervezek, és küzdök a fennmaradásért.
Az előadásaitokon kívül milyen szépségei vannak a színházadnak?
Amikor már biztosan tudom, hogy csak hatot kell aludni az előadásig. Vagy amikor felhív Harsányi Gábor, találkozom Bodrogi Gyuszi bácsival, vagy amikor találkozom a színészekkel, és a „Pódium-Nati”, mint fogalom már pozitív érzéseket kelt bennük és jönnek szívesen.
Hogy tudsz versenyezni a digitális világ pergő, vibráló, gyors, látványos mutatványaival?
Nem lehet. A világ nagyon rossz felé megy. Gyerekek ülnek egymás mellett csetelve, nem egymás felé fordulva beszélgetve, hanem egy képernyőre függve. Ez nem a valós élet. Ennek köszönhetően rengeteg fiatal van a kórházak pszichés osztályain. Ledöbbennétek, mennyien. Viszont hiszem, hogy vissza fog térni az igény az emberek által embereknek játszott történetekre. Az ősi zsigeri ösztönök azért működnek. Fontos lenne, hogy a színészek újra a helyükre kerüljenek. Kapjanak olyan megbecsült szerepet, mint a digitális játékok főhősei. Ők igaziak, jók és a szemedbe néznek. Ez egy kuriózum.
Az előadásaid üzeneteiben történt változás?
Amikor a színpadon állok, és velem szemben ül az anyuka csillogó szemekkel és bele tud kerülni interaktívan az előadásba, vagy mikor egy kisgyermek, a szüleivel odajött hozzánk és hálából a cumiját nyújtotta a főszereplő felé, hát az csúcsélmény.
Írta: Tarnócai Éva
