A padlás több mint 35 év után is újra és újra életre kel. Agyonüthetetlenül elevennek tűnik. Változatlanul kell egy hely itt Kelet és Nyugat határán, ahol jól érezhetjük magunkat, ahol miközben sok a gonosz, elhisszük, hogy győzedelmeskedni lehet fölöttük, emiatt mindig aktuális, sikeres a félig mese-félig musical.
Presser Gábor zenéjéből, Horváth Péter, Sztevanovity Dusán szövegeiből slágerek, szállóigék lettek. A Vígszínházban pedig még mindig, az 1988-as, január 27-iki ősbemutató óta műsoron tartják a darabot, amit újabb és újabb korosztályok néznek meg. Klasszikussá vált, de egyáltalán nem lett porossá.
Gyulán, az Erdélyi Héten is a pótszékek pótszéke is elkelt a Tószínpadon a nagyváradi Szigligeti Színház előadására. Valamennyi korosztály képviseltette magát, a pár évesektől az egészen idősekig. Sokan jöttek az este 8-kor kezdődő előadásra gyerekekkel, de nélkülük is. A padlás egészen különböző korú, mentalitású, amúgy más-más érdeklődésű embereket egyaránt vonz. Van benne szerelem és barátság, kicsattanó életöröm, felháborító aljasság, és a túlvilág, az öröklét reménye. Szépség és fájdalom, kedvesség, báj és undok rosszindulatúság egyaránt. Fülbe másznak a dallamai. Kultikus hellyé vált ez a padlás. Olyan hellyé, ahol rövid időre azt füllentjük magunknak, hogy meg is találjuk, amit keresünk, hogy igaz barátaink vannak, hogy a jó "menthetetlenül" diadalmaskodik a rossz felett.
Így van ez a nagyváradi előadásban is, amihez különösen jó helyszín a gyulai Tószínpad, amit én általában nem szeretek amiatt, hogy víz ékelődik a nézőtér és a színpad közé, és ez a plusz távolság rendszerint nem tesz jót. De most a vízen túli hely szép mesevilágnak tűnik. Kicsit tán tündérhonnak, ahová befészkelődik a gonosz, de bár megpróbáltatások árán, megható, szeretettel teli összefogással, ki lehet űzni onnan. És az évszázadok óta a Földön bolyongó jó szellemek, akik koruk dacára, fölöttébb hasonlítanak pajkosan rakoncátlan gyerkőcökre, egy révész segítségével, aki ezúttal csónakon érkezik, eljuttathatók méltó helyükre, a messzi csillagokra, ki tudja?, tán a Mennyországba.
Tóth Tünde rendező nem talált ki semmi különösebb kunsztot. Empátiával, érezhető kedvvel, színpadra állította a darabot, amiben jól játszható figurák vannak, ezért a színészek is kedvelni szokták őket. Sebestyén Hunor Rádiós, aki nevéhez hűen, mániákus megszállottsággal rádiózik, iparkodik kapcsolatot teremteni távoli világokkal, így kerültek látókörébe a hamar megkedvelhető szellemek is. Annyira bele van habarodva a rádiózásba, hogy azt is nehezen veszi észre, hogy a Kocsis Anna által megszemélyesített Süni, egy odaadó, szimpatikus zeneakadémista lány fülig szerelmes belé. Szintén jócskán megkésve veszi észre, hogy ő ugyancsak imádja őt. Ez persze humorforrás is, amit szerencsére nem nélkülöz a produkció.
A nagymama kórú, és mindenki jóságos nagyijaként viselkedő, Mamóka, Molnár Júlia. A jóság megtestesítője, esszenciája. Szeretetcunami, aki közben észnél van, amikor erre van a szükség. És hozza a szilvás gombócokkal teli lábost az egyik ikonikussá vált dalhoz, amit akár a szeretet mesehimnuszának is nevezhetnénk, hiszen a gombócokba csaknem belefőzte a hatalmas lelkét. Ezt megérezve a gyerkőcök a vígszínházi előadások után, a színészeknek a művészbejáróhoz sokszor vittek ajándékba szilvás gombócokat. Ez valószínűleg temérdek más teátrumban is előfordult, ahol A padlást adták.
Nagy László Zsolt a Révész, aki külsőleg pontosan úgy néz ki, mint Barabás B. Barabás, az elvetemülten félelmetes gengszter. Ezzel is megmutatva, hogy az emberben együtt lehet a jó és a rossz, és nem mindegy, hogy melyik bukik ki belőle. Tőtős Ádám, Ilyés Klaudia, Kocsis Gyula, Csatlós Lóránt a rengeteget ábrándozó, játékos, rossz fát a tűzre bármikor tenni képes, csillagokra vágyó szellemek. Témüllerként Szabó Eduárd, Ütegként Scurtu Dávid, a mereven rendpárti, elvetemülten fő-gonoszak. Dimény Levente a Detektív, aki ugyan nagy nehezen, de végül csak rájön az igazságra, és ezzel együtt arra, hogy a képmutató aljasok gyakran ártatlan fehér bárányoknak iparkodnak álcázni magukat.
Kányádi György koreográfusként összetartozást és félelmet egyaránt tud táncokkal érzékeltetni. Rákay Tamás felépítette egy olyan padlás vázát, amiben magasságokba jutni szintúgy lehet, mint átvitt értelemben, mélységekbe. Lokodi Aletta jelmezei mesésen túlzóak, enyhén elrajzoltak.
A színészek és a közönség, láthatóan szerette a produkciót, így ezen az estén szerencsésen egymásra találtak.
Írta: Bóta Gábor
Fotó: Kiss Zoltán
