Október végén jelenik meg Till Attila új nagyjátékfilmje, az És mi van Tomival? A történet szerint két barát, akik az AA (Anonim Alkoholisták) gyűlésekről ismerik egymást felkerekednek, hogy megkeressék eltűnt barátjukat. Aki valószínűleg ez idő alatt megtört, és újra a piához nyúlt. A barátok küzdelmeiről szól az új film, ami Till Attilától sem idegen. Hiszen saját elmondása szerint neki is voltak alkohol problémái.
Október végén kerül a mozikba az új filmed, az És mi van Tomival? Milyen volt a munka?
Az elmúlt két évben készítettük elő ezt a filmet, leadtuk a pályázatokat, azonban a filmintézettől nem kaptunk hozzá keretet, ahogyan sokan mások se. Nagyon kevesen kapnak manapság támogatást. Így tulajdonképpen baráti segítséggel, a szokott alkotói gárda közreműködésével jöhetett létre a film. Értem ezalatt többek között a producert, Stalter Juditot, aki a Laokoon Filmnél dolgozik, valamint Thuróczy Szabit, aki a főszereplője a történetnek. De sokat segített Győri Márk is, az operatőr, aki bevállalta, hogy lefényképez nekünk egy ilyen olcsó filmet. Ez pedig nem kis dolog, hiszen a film alapvetően egy technikai műfaj. Nekünk pedig nem volt például fókusz pullerünk, aki egy komolyabb kamera esetében elengedhetetlen, hiszen itt az élességet külön kell húzni. De ezek az emberek nagyon drágán jönnek el, mert az amerikai filmekben elkényeztették őket. Ettől is vált a mai magyar filmgyártás egy ilyen nagyon furcsa torz képződménnyé, hogy csak bizonyos filmek tudnak kifizetni magyar szakembereket. Ráadásul azokból a projektekből, amiknek van rá kerete is egyre kevesebb van. Az azonban kérdéses, hogy meddig és pontosan hogyan lesznek amerikai filmek. Szóval ez jelenleg egy furcsa világ, nem egy egyszerű közeg.
Hogyan született meg az ötlet?
Kapitány-Fövény Máté, klinikai szakpszichológussal, addiktológussal közösen írtuk meg a történetet. Ez azért érdekes, mert tulajdonképpen az egész egy szakembernek, és hát elsősorban nekem, egy függőnek az elméjének szüleménye. Mert ugye ebben a filmben nagyon sok olyan pillanat van, amit végül is a saját életemből merítettem. Ha nem is pontosan az történt velem, de mégis közöm van hozzá, hiszen magához a problémához én is értek. Ez a film már nem az ivó alkoholistákról szól, hanem azokról, akik a leszokás nehéz útján járnak. Az embereket megkísérti az alkohol. Van, aki visszaesik, van, aki nem. De folyamatos küzdelem van azért, hogy ne. Ez egy hosszú folyamat, amivel meg kell tanulni együtt élni. A film az alkohol problematikáját járja körül. Azt, hogy miért is baj, ha valaki nem tud inni, nem érzi a mértéket, nem látja milyen szörnyűségek történnek vele az életben, és hogy mi a megoldás erre. Nagyon fontosnak tartom, hogy a film megoldást nyújt, rámutat, hogy igenis van kihez fordulni és lehet közösségbe járni, ahol hasonszőrű emberek történeteikkel, a jelenlétükkel segítenek neked. Lényegében egy elég fontos témát járunk körül, de közben nyilván szórakoztató is lesz a film, ami mellett érzékenyítő is egyben. Persze elég hülyén hangzik, hogy ezt pont én mondom a saját filmemről, de úgy érzem, nem egy rossz film lett, hiszen a téma ellenére igyekeztünk nem egyszerűen megfogni ezt az alkohol kérdést.
Volt egy korábbi interjúban egy félmondatod az alkohol ábrázolásáról a filmekben, miszerint ott az az alkoholista, aki mértéktelenül vedel. Te ezt a kérdést, hogy látod? Tényleg az az alkoholista, aki nem tud mértéket tartani?
Ez egy nagyon nehéz kérdés, erről a szakemberek is vitatkoznak. Én szerintem az alkoholista olyasmi ember, aki annyira alkoholfüggő, akit napi szinten erős szorongások gyötrik a szer nélkül és kizárólag a piával tud igazán működni. Az ivási szokásai meglátszanak a családi, baráti és egyéb kapcsolatán, a munkahelyi viszonyain. Tehát problémát okoz neki. De valójában sokfajta alkoholista van. Nálam is érdekes a kérdés. Lehet, hogy én is csak nagyivó vagyok, voltam? Mi egyáltalán a nagyivó és az alkoholista között a különbség? Előbbi talán az, aki, ha iszik, rosszul iszik. Rosszul hat rá a pia, nem tudja abbahagyni. Én is ilyen voltam. Személyiségváltozáson mentem keresztül, túlpörögtem, meghülyültem, minden volt. De ha nem ihattam, akkor nem voltam rosszul. De mégis alkoholistának vallom magam, mert közben volt belőle annyi problémám, hogy éreztem, nem jó ez így. De lényegében mindegy is, hogy valaki alkoholista vagy nagyivó. Ha voltak belőle problémáid, nem? A gond az, ha valaki nem vallja be, hogy valami nincs rendben. És nagyon sok ember nem tud ezzel szembenézni, nem vallja be önmagának sem. Úgy érzik, hogy ez egy olyan megbélyegzés lenne, ami neki még rosszabb. Nem kell neki, hogy még ujjal is mutogassanak rá, hogy senkiházi szemét alkoholista. Ez egy érdekes, nehéz dolog. Egy hosszú út. De ha valaki valójában már gyűlöli az életét és változtatni szeretne, akkor elengedhetetlen a szembenézés és az ital teljes elhagyása. Nincsenek átmenetek, hogy jó mostantól, bevallottam, hogy az vagyok, jártam terápiára és mindenhova, mostantól tudok csak három sört inni ebéd után vasárnap. Nem, ilyen sose következik be. Ezt kell felismerni, belátni. És ebben segítenek a különböző csoportok, gyűlések. Mert a végén valahogy mégiscsak jobb lesz, annak ellenére is, hogy ezek először félelmetesnek tűnnek. A végén ezek azok a dologok, amik segíteni fognak neked.
Nagyon minimális pénzből hoztátok össze a filmet, illetve említetted régebben, hogy így a szabad délutánjaitokon három napokat egy héten forgattatok. Mesélsz erről egy kicsit bővebben?
Minden ilyen film, ami önerőből készült az hasonló, de egy picit más formulát mutat. Nehéz, mégis megcsinálja az ember, képes erre. Jobb lenne, ha hivatalosan is el lehetne intézni ezt az egészet, de úgy vannak vele, hogy ha így is tudnak filmet csinálni az emberek, akkor csinálják. Szóval van ennek egy ilyen kényszerű szomorúsága egyfelől, másfelől pedig felemelő érzés. Érdekes módon, ahogy kimegy a pénz egyre erősebb lesz a baráti összetartozás, hogy mi ezt most megcsináljuk együtt. De azért ezt valójában úgy is elő lehetne idézni, ha van pénz a munkákra. A kérdés az, hogy akik nem kapnak pályázati pénzeket, azok közül kik azok, akik talpon tudnak maradni és kik azok, akik elméleti emberekké válnak.
Vannak olyan rendezők, mint Wes Anderson, akik ugyanazzal a stábbal dolgoznak folyamatosan, 1-2 embert cserél csak le. De például Willem Dafoe szinte minden filmjében felbukkan, vagy hasonlóan Jason Schwartzman. Te tudatosan mindig ugyanazzal a csapattal dolgozol, vagy csak véletlen alakultak így a dolgok?
Hát úgy tűnik, a filmeseknél ilyen téren kétfajta világ létezik. Az egyik ember vagy brigád, akik mindig együtt dolgoznak, a másik véglet pedig az, aki mindig váltogatja a körülötte levőket. Az operatőrt, a producert, a színészt, mindent. Én úgy tűnik, az állandó emberek híve vagyok. Thuróczy Szabi minden filmemben szerepelt, Stalker Judit szintén ott volt, mint producer. Velük szoktam megbeszélni a dolgaimat. Hasonlóan rengeteg filmemet Juhász Imre fotózta, tehát ezen a téren is van egy állandóság, bár most az ő helyére lépett Győri Márk. Ez nem azt jelenti, hogy gond lenne az Imivel, csak most szerettem volna kipróbálni egy másik operatőrt is. De nem vesztünk össze, szerintem még lesz az Imi az operatőröm. Nekem az állandó emberek biztonságot adnak, hiszen jobban, gyorsabban tudok együtt dolgozni velük. Egy magas színvonalú megvalósítást tudunk kivitelezni, egy feszített tempó mellett. Azért, mert nem kell kísérleteznem. Én tudom, hogy ők mire képesek, ők pedig azt, én mire. Arra, hogy ez miért van így viszont nem tudok válaszolni. Nincs rá magyarázat, ez olyan, mint hogy valakik miért élnek együtt 40 évig, míg másik miért válik el hamar. Nem tudjuk.
És akkor ők bele is szólhatnak magába a munkafolyamatba?
Persze! Én azt szoktam hangsúlyozni, hogy a film egy csapatmunka. Nem az én filmjeim, hanem ezek a mi filmjeink. Nyilván nagyon fontos a szerző személye, de én magamat egy katalizátornak látom, akiből kiindul a dolog, aki a nagyrészét megírja a forgatókönyvnek. De magában a filmben többen vagyunk benne, a forgatókönyvbe is beleszólnak többen. Van, aki a kezdetektől, mint a producer, de például egy ilyen forgatókönyvnél, mint a mostani a Thuróczy Szabinak is rengeteg javaslata volt, amit beleépítettünk. Ez egy állandó párbeszéd. Az utóbbi időben Gothár Marcival vágok, akinek szintén fontos szerepe van, ahogyan a zenének is. Keresztes Gábor volt a zeneszerzőm, akinek óriási szerepe volt abban, hogy a végeredmény az lett, ami. Egy jó zene, ami ennek a végén is van szerintem az egészet egy másik szintre emeli. Ahogyan egy jó vágás is. Ez pedig az ő részükről is szerzői jelenlét. Ráadásul ki se tudtuk úgy fizetni őket. Sőt, leginkább sehogy se tudtuk még jelenleg, de persze a bevételt a végén nyilván közösen szétosztjuk. Ezek miatt a dolgok miatt is ódzkodok kiírni azt, a mostanában bevett formulát, hogy XY filmje. Akkor nekem már jobban tetszik, hogy ahogy Tarr Béla csinálta. Kiírta, hogy ez 8-9 ember filmje és ott voltak a nevek. Mindenki neve, hiszen fontosabb számára az, hogy ez egy közös film. De az is működik, amit Jim Jarmusch csinál, aki soha nem ír ki semmit se egészen a végéig. Ott a stáblistában kiírják, hogy ő volt a rendező. De én az arcoskodást semmiben se szeretem.
Közel 10 év eltelt a Tiszta Szívvel és az És mi van Tomival? között. Mi történt?
Egészen pontosan nyolc év. De igazából nem eltelt nyolc év, hanem nem kaptam támogatást, nem tudtam ennyi idő alatt elkészíteni egy új filmet. Van még másik négy filmötletem, nagyjából kétévente tudtam volna készíteni egyet, de sajnos nem kaptam pályázati pénzt. Most ezt a folyamatot szakítottuk meg, lényegében erőszakosan. Úgy döntöttünk, hogy akkor nem függünk ettől a továbbiakban, hanem megpróbálunk filmeket készíteni. Akárhogyan.
Írta: Bíró Eszter
