Alföldi Róbert és László Zsolt számtalanszor dolgoztak együtt, jól állnak egymásnak. Ez az egyik kulcsa a Centrál Színházban Puskás Tamás Játék a kastélyban rendezésének, ami hosszú sikerre számíthat.
Egymással rendszeresen évődő, a másikat gunyorosan froclizó, és ezzel tulajdonképpen inspiráló, jóformán összenőtt szerzőpárost alkotnak Molnár Ferenc tán legnépszerűbb komédiájában. Talpig elegáns urak, egy elsőrangú kastélyszállodában. Sejthető volt, hogy Puskás Tamás meghagyja Molnár eleganciáját. Bagossy Levente fölépített a színpadra egy pompázatos, aranyozottságtól csillogó, magából gazdagságot árasztó polgári szalont. Szakács Györgyi jelmezei is a gondatlan fényűzésről árulkodnak, arról, hogy viselőiknek anyagi gondjaik nem lehetnek, bőven marad idejük magánéleti problémákkal küzdeniük.
A Centrálban műsorra tűzött, ritkábban játszott Molnár darabban, a Delilában, a falusi csapszék pultja is olyan, mintha a Gundel valamelyik fényűző szeglete lenne. Molnárnál általában fontos az elegancia, ami gyakran vészhelyzetben is belső tartással párosul, mint Turai író esetében. Lazításként le lehet venni a csokornyakkendőt, még akár a frakk kabátot is. De a gerinc bizonyos szereplőknél akkor is egyenes marad.
Molnár bombabiztos, hajszálpontosan szerkesztett drámai szerkezeteket írt, amikhez hozzátartozik az általa elképzelt megfelelő miliő, a rendező, a tervező csak ne nagyon ugrabugráljon, ne rukkoljon elő, hű, de egyéni elképzelésekkel, mert abból ennek a szerzőnek az esetében rendszerint üzemzavar támad. Marton László tudta ezt, amikor már 15 éve megrendezte a Vígszínházban A Játék a kastélyban-t, az eleganciának, és ennek a stílusnak a nagy művészével, turaiként Benedek Miklóssal, akinek a haláláig műsoron volt a darab. De például, amikor a Kamrában egykor éppen a Játék a kastélyban előadásával próbálkoztak, amúgy fölöttébb tehetséges művészek, kétes volt a végeredmény. És igaz ez a Vígszínház pár évvel ezelőtti A doktor úr előadására is, ami lényegében bukás volt.
Előfordulnak kivételek. Ilyen az Örkény színház A hattyú előadása, amit Polgár Csaba elegáns szalon helyett lepukkant, málló vakolatú szobában, és finom ruhák, pompázatos nagyestélyik, feszülő frakkok helyett, rikító színű, tiritarka viseletekben játszat, mintha valami maszkabálon lennének a szereplők. Szokni kell a látványt. A mondatok és a külcsín között feszélyező ellentét támad. Na, de valószínűleg éppen ez a cél. Mára sok tekintetben oda az ízlés, a stílus, a formátum. Az elit tagjai közé is temérdek bugris került.
Erről is regél az előadás, és bár a látvány meghökkentő, a darab szerkezete megmaradt. Megmaradt Mohácsi János tavalyi Az üvegcipő rendezése esetében is a Vígben, de ő a második felvonást, az esküvői jelenetet, tőle nem szokatlanul, ám Molnártól igen, meglehetősen durvára hangolta, komolyan véve a totális elkeseredés és ezzel összefüggésben, lerészegedés szituációját. Az Átriumban bemutatott Znamenák István által Alföldi főszereplésével rendezett, Egy, kettő, három, szinte teljesen hagyományos előadás. Kovalik Balázs viszont teljesen „szétdúlta” a Liliom szerkezetét Budaörsön, de összerakott helyette egy másik szerkezetet, és így az a produkció jórészt Alföldiről szól, aki lassanként doktorálhatna Molnárból. Tud hozzá szükségesen elegánsan könnyed, szarkasztikus, olykor már-már epés lenni, miközben képes megmutatni, hogy a laza gördülékenység akár mély fájdalmat, elkeseredettséget, dühöt is takar.
Amikor az írópáros igencsak fiatal zeneszerző társa, a Puskás Samu által életre keltett Ádám, is hallja a vékony szálloda falon át, hogy imádott menyasszonyával, a nála idősebb, már befutott színésznővel, Annie-val, Balla Eszter alakításában, félreérthetetlenül szerelmeskedik a tolakodó, önimádó macsó Almády nevű, öblös hangú bájgúnárszínész, Schmied Zoltán megformálásában, felháborodásában nagy haragra gerjed. A szegény fiú, Puskás Samu megszemélyesítésében, csak ül, és először leplezni próbálja hirtelen jött mély fájdalmát, de az arcán mégis minden látszik, majd kétségbeesve ki is fakad. Veszélyben a három szerzőtárs által írt vadonatúj operett, szét akarja tépni, mert Annie lenne benne a primadonna. Totálisan magába zuhanva, rosszat sejtetve kullog el. László Zsolt Gálja is elmegy utána tehetetlenül, fej leszegetten.
Turai a kreatívabb közöttük. Nekiáll egy olyan egyfelvonásost írni, amiben benne vannak a falon át hallott inkriminált mondatok. Sebtében betaníttatja a félrelépőkkel, hogyan adják elő a másnapi estélyen, azt az illúziót keltve, hogy ők csak próbáltak. Ezzel a tévhittel Ádám lelke megkönnyebbül, megmenekül a tervezett házasság, és az operett szintén. Dvoracsek inasként Magyar Attila sok mindent lát, de szakmájának megfelelően megtanult félrenézni, a mimikájából, a hangsúlyaiból azonban érződik, hogy mit gondol. Rada Bálint az estély létrehozásában segédkező titkárként adja a naivat.
A Centrálban szokássá vált jócskán meghúzni a darabokat, valószínűleg a nézők csökkenő teherbírására gondolva. Három felvonásból kettő lett. Nincsenek kijátszva bizonyos furmányos párbeszédek. Társalgási vígjátékhoz képest célratörően száguldó a tempó. De működik minden. Kidomborodik, hogy Molnár mekkora hatalmat tulajdonított a színháznak, hogy a segítségével akár életek, boldogságok menthetők meg. Örömmel játszanak a színészek. A közönség is örömmel fogadja a produkciót. Sokat lehet nevetni. Kicsit meg is lehet hatódni. Valamennyire el is lehet töprenkedni. Jó előadás. A hosszú sikerszéria csaknem garantált.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Horváth Judit
